TÖRTÉNELEM
Tartalom
Hangos versek
Multimédia
Meghívók
Jegyzőkönyvek
Fegyelmik
Jogi dokumentumok
Beszédek
Versek, drámák
Gyöngy
Történetünk

Drámák

Dráma, fény, kalandok és cipők

(avagy a költészet mibenlétéről kezdőknek – egy dráma margójára)
"Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond"

Revuczky elnöktársam értő kritikáját csak néhány, nem elvetendő gondolattal egészíteném ki, helyenként vitába szállva vele.

Laczkó úr drámája híven tükrözi a nyolcvanas évek végének dekadens, egyben csodaváró életérzését.
Talán érdemes a történelmi hátteret is feleleveníteni. Az akkor még a K&H-ban dolgozó szerző barátja, M.B. (tanár, később társadalmi elnök) meglepte szárnybontogató zseninket egy novellavázlattal, amely egy öreg, lecsúszott, korrupt bankárról szólt, aki valahol északon, a tengerparton, egy sziklán (micsoda véletlen egybeesés!) vet számot nyomorúságos életével. Ez a korai mű mindenképpen inspirálta drámánkat, amely mintegy válaszként jött létre.

A költő 17 éves, nem nyúlt meg, mint egyre szőrösödő osztálytársai, kevés lány állt szóba vele, és soraiból az a fajta jellegzetes, nagyhangú világmegváltó szándék érezhető, amely többnyire olyan emberek sajátja, akiket mindig mindenki megvert gyermekkorukban.

Egyéni ötlet és élettapasztalat híján (vö.: az „Empíriusz” név ellentmondásai c. későbbi tanulmányommal) tehát olyan témához nyúlt, amely egyidős az emberiséggel – a jó s gonosz meg nem szűnő, állandó küzdelméhez. Az olvasó a téma irodalmi gyökereit nyilván ismeri, nem kívánom biblikus, történelem előtti időkig visszavezetni irodalmi kalandozásunkban (ezt megtekinthetik R. elnöktársam értekezésében). Maradjunk a műnél.

A költő drámáját kalandnak szánta. Azt kell, hogy mondjuk, kevés sikerrel. A drámaiatlan drámát már többen sikerre vitték, ám ennek a műnek az az igazi jellegzetessége, hogy itt még a színfalak mögött sem történi semmi.
Egyedül talán a gonosz személye visz valami változatosságot a műbe. Újszerű az ötlet, hogy más, klasszikus művekkel ellentétben a szerző néven nevezi fő ellenségét, ám ezzel mintegy ellentétes hatást ér el: a figurát szimpatikussá teszi az olvasó szemében, mivel ő válik a mű egyetlen, igazán karakteres, markáns személyiségévé. Más művekben is tapasztalhattuk már (lásd pl. Madách tagtársunk tragédiáját), hogy a negatív figura sokkal emberközelibb, mint a szerző szeszélye által piedesztálra (értsd: sziklaszirt) állított antihős. Fel kell hívnom arra is a figyelmet, hogy ez sem a szerző újítása, hiszen a már korai írástudók által is jól ismert „Lucifer” név is „fényt hozót” jelent a latinban. Laczkó úr drámájába viszont a jelölt szereplő nem csupán fényt hoz. Színt visz.
A dráma születése idején talán külsős tagtársunk, Verlaine Pál kiváló sorainak (halvány, összefüggéstelen és hiányos, irodalomórai) emléke csenghetett (illetve kellett volna, hogy csengjen) szerzőnk harmadikos fülében, amikor az ihlet után áhítozott. Különösen az utolsó versszakot ajánlom Laczkó úr figyelmébe, jóindulatú tanácsként a jövőre nézve:

Paul Verlaine: Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének
s a kétes, olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne, ha versedbe hagynád
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát,
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.

1874
Kosztolányi Dezső fordítása

A fentiek tükrében, befejezésképpen megállapíthatjuk: az előttünk fekvő dráma „csupán” irodalom. Ez nem baj. Más is lépett már két számmal nagyobb cipőbe, mint amekkorát lábmérete indokolna. Ilyen ifjú zsenink is. Sőt, továbbmegyek: pályája kezdetén valószínűleg minden zseni ilyen. Mindazonáltal biztos vagyok abban, és örömmel tölt el a gondolat, hogy értő és óvó gondoskodásunk mellett fog nőni a lába. Erre kétségkívül minden esély megvan.

Marina Béla
Társadalmi Elnök


Minden jog fenntartva © ÉKT 2000-2014