|
Beszédek és bemutatók
|
A társadalom és az egyén viszonya a polgár jelenét és
az ország jövőjét érintő EU-csatlakozási kérdésekben
Tisztelt Elnöki Kollégium!
Hosszú kutatómunkával és megannyi tapasztalattal a hátam mögött dolgozatom középpontjába az embert helyezem. Azt az egyént, aki szervesé része és alkotója társadalmunknak. Egyszer valahol azt álmodtam, hogy "Ritkán tévedek, de akkor is szándékosan". De hogy miért is idézem ezt a mondatot? Tanulmányom végére ez is kiderül.
Ha mesélni szeretnék, úgy kezdeném, hogy hajdanán egyszer egy szürke város szürke bölcsőjében született szürke emberek közé. Az anyja szépnek, az apja tehetségesnek látta. A rokonok - a megfelelő udvariassággal és fejbólintással - nyugtázták a szülők elégedettségét. A gyermekorvos életerősnek, a pap reménykeltőnek, a szomszéd igazi vagány kis csibésznek látta. És a szürke világ kezdett színessé válni…
Azt már tudjuk, hogy milyennek látta őt a környezet, de vajon tudjuk-e azt is, hogy milyennek látta ő a világot? Ha a valós képet szeretnénk lefesteni, bizony igencsak lehangoló és szürke képet kapnánk, ezért inkább meséljünk egy kicsit…
A jelen gyökereit csakis a múltban kereshetjük. Világítsuk meg tehát a - bizonyos - egyén és az akkori társadalom viszonyát.
- Ki gondolná, hogy a jelent képviselő zongorista egykoron főhősünk óvodás társa volt?
- Ki gondolná, hogy a jelent képviselő zongorista egykoron főhősünk óvodás társa volt?
- Ki gondolná, hogy a jelent képviselő elnök úr egykoron főhősünk óvodai ellenfele volt?
- Ki gondolná, hogy a jelent képviselő elnök úr egykoron főhősünk iskolai ellenfele volt?
- Ki gondolná, hogy a jelent képviselő elnök úr egykoron főhősünk iskolai padtársa volt?
- Ki gondolná, hogy a jelent képviselő elnök urak majd mindegyike egykoron főhősünk gimnáziumi bandájába tartozott?
Ki gondolná? Ki gondolná… A múlt szürke kapcsolati hálójában vajon vergődhet-e az egyén vagy joga van végre maga mögött hagynia a múlthoz bilincselő láncokat? Értékelhetjük-e ezt a múltat a sötétbe visszahúzó koloncnak, vagy éppen az elenkezője az igaz?
A ma és a letünt korok szónaki egybehangzóan azt állítják, hogy a költői kérdések arra valók, hogy nyitva hagyjuk azt. Ahányan hallgatják, annyi válasz. Nos, én ezennel megszegem az aranyszabályt és a kérdésekre magam adom meg a választ.
Én a múlt gyökereit úgy értékelem, mint napfényes jelenem, és sikeres jövőm zálogát. Mindaz, amit eddig kaptam, felhasználhatom Önök mellett, amikor majd a társadalom egésze is az EU közös nagy bécsi-kapuján kopogtat. Mert én emlékezem, mert én nosztalgiázom, mert én ragaszkodom a múlthoz. A távoli, és a közelmúlthoz, melyben csakis úgy lehettem egyén, hogy a társadalom része voltam. Ez a viszony határozta meg a múltamat, ez visz jelenemből a jövőm felé.
Elérkezett a már megszokott, jól ismert pillanat. Az egyén mindig pár lépéssel a társadalom előtt jár. Ez az egyén legalábbis mindenképpen. A vágyott közös jövőt ő már a jelenben éli meg. Csatlakozik. Egyedül. Korábban. Utat törve. Helyet készítve. És hazavárva Magyarországot az európai otthonba.
A kezemet nyújtom hát, és azt mondom, viszlát!
A kezemet nyújtom hát, és azt mondom, kövessetek!
A kezemet nyújtom hát, és azt mondom, legyetek vendégeim!
A kezemet nyújtom hát, és azt mondom, folytassuk a magyar utat közösen, Európában!
"Ritkán tévedek, de akkor is szándékosan". Ugye, érdemes??!!
Bp. 2004. február 13.
Mácz Ákos
Tiszteletbeli elnök
|
|
|
