|
Beszédek és bemutatók
|
NEKROLOG
Kedves barátaim, barátnőim, elnöktársaim, alelnök úr, Zsuzsa néni, Gyuszika, Dzsafar, terem!
Szomorú nap ez a mai, mi mégis ünnepelni gyűltünk össze. Ünnepelni a kultúrát, ünnepelni az irodalmat, ünnepelni a költészetet, ünnepelni egy eszmét. Persze mindig van egy apropó, egy ok ami miatt összejövünk. Ez az ok csak az, ami szomorúsággal tölti el a szívünket. Hiszen ma vagyunk utoljára az alma materben. Ezek között a falak között ma csendül fel utoljára a "RAJTHOZ!" felszólítás, a "Lajoska kérsz egy kávét, drága fiam?" kérdés, a "Már megint pókerem van!" hazugság, és a "Majd legközelebb te leszel a mocsár." kijelentő mondat. Nem lesz legközelebb. Itt legalábbis nem.
Az Ady-terem egy igazi szellemi alkotóműhely… volt. Egy kulturális bölcső, egy irodalmi mózeskosár. Miért is szomorkodnánk, hiszen ma "csak" a műhelyt, a bölcsőt, a mózeskosarat temetjük. A szellemisége, az alkotás vágya, a kultúra, az irodalom tovább él, és új termekben újjászületve hat még - remélhetőleg - évtizedeken át.
Egy sokkoló történet jut erről a pillanatról az eszembe. Egyszer régen édesapámmal disznóvágáshoz készülődtünk. Hideg november végi hajnal volt. Még most is az orromban érzem a forralt bor szegfűszeggel gőzölgő, bódító illatát. Az álmos reggelbe belevisító állatot lassan, nehézkesen vonszoltuk ki az ólból, amikor a böllér kétségbe esetten kiáltott fel:
- A büdös francba otthon hagytam a sokkolót!
Ugye milyen sokkoló történet?! (Tudok egy megrázó történetet is J)
Annyi emlék tolult az agyamba, amikor beléptem ide, hogy felsorolni sem tudnám. Néhányat most mégis felidéznék.
1986. Másnak csak egy szám. Nekem négy. Ugye milyen érdekes? Négy szám - négy elnök. És a végén egy pont…igen…az alelnök. És még egy furcsaság. Ha összeadjuk az első és az utolsó, azaz az ezresek és az egyesek helyén lévő számjegyeket 7-et kapunk. Itt mindjárt neki is kezdhetnék a hét elemzésének, mégsem teszem.
1986. szeptembere: A gimnázium első évében még egy kicsit félve nyomtam meg a csengőt. Emlékszem a Matyi anyukája nyitott ajtót negédes mosollyal és bíztató szemekkel, amelyekben még távolról sem volt benne a "De pofon tudnám vágni ezt a Lajoskát…" kezdetű félmondat. Gyere be Lalikám! A Matyi már öltözik." Istenem talán utoljára szólított így. Én már ekkor éreztem, hogy ő lesz a második anyám és a harmadik apám. Nagy erős tenyerét felemelte - én az arcom elé kaptam mindkét kezem - de csak megsimogatta a buksimat: "Tiszta anyja ez a gyerek." - mondta, és az akkor még konyhának csúfolt Ady-terembe invitált egy kis reggelire. Akkor még nem nagyon akartam elfogadni. Talán utoljára.
1987. Ebből az évből nem ugrik be semmi.
1988. Négy erőteljes csengetés után egy kicsit félve rúgtam be a rozzant zöld kaput az ebéd utáni csendes pihenő ideje alatt, hogy barátomat focizni vigyem. Zsuzsa néni jött ki és lágyan így ordított: "Halkabban te idióta, mert úgy pofon váglak, hogy visszaszállsz a Déli útra, jó anyádékhoz!" Csendesen kuncogtam és besomfordáltam a szűk folyosón a kezeim végig az arcom előtt tartva a biztonság kedvéért. "Elérte a változó kort" - gondoltam, pedig utólag már tudom, hogy csak mi kamaszodtunk.
Végül had köszöntsem egy verssel magát az ünnepeltet:
Az Ady-teremhez
Büszke őrszem, öreg barátom.
Hányszor vártad jöttöm, s láttad távozásom
Hányszor kopogtattam meg nagy üvegszemedet,
Hogy megnézhessem én is a bentieket.
Doromboló hátad hányszor nyikorgott, nyüszögött,
Amint sietve átléptem a korhadó küszöböt,
De te egyszer sem vetettél gáncsot,
Pedig olykor éles stoplik szaggatták ruhád, a háncsot.
Kőtesteden az újnyi vastag ráncok,
Melyeket az évek karcoltak beléd,
Jelzik az egyre lassuló táncot,
Melynek végén összerogysz majd,
Mint egy kiszolgált vén cseléd.
Most üveges szemekkel bámulod az utat,
S várod, hogy újra jöjjön a barát,
Szélfútta cseréphajad emlékek közt kutat,
De nem a barát jön, hanem egy kőműves brigád…
|
|
|
