|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 48. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
Zajban a Csend
Meglátni és észrevenni. Meghallani a csendet. Meghallani a zajban. Kicsit megállni, megvárni.
Idő kell hozzá. Türelem. Jó várni, várakozni. Nem hagyni magad. Nem elsodortatni.
Kitartás kell, és hit, meg remény. És eljön, és ott lesz, és megvár. Mert hiszed, mert
hisszük mindahányan. Mindig, most is. Ott lesz, ott van valaki. A zajban a Csend.
(M.Á.)
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Pákozdi Gabriella
december
megint december
rám lehel a reggel
és zúzmarát köhög
a lomha vén busz
megint december
holtak mind a nyárfák
dermedt testük fölött
varjúpár köröz
megint december
füst csókol az égbe
apró csizmák sikongva
kergetőznek
megint december
szívet bont az ünnep
s fehéren átölel
karácsony éje
2006. december 1.
--------------------------------------------------------------------------------
Háromszéki Eszter
fekete havazás...
ismét esik a hó, és a
szennyes utcák tovatűnnek,
de a szél süvít
és csontomig hatol a hideg
és fáj
és ég
meghalok
és engem is ellep a hó
2006. január 21.
--------------------------------------------------------------------------------
ditja
Első Hópehely
kimeredek a Földből
mint a meztelen Fák
ujjaimra ezüst fagyott
kontúrjaim az ámulás páráján át
messziről, ha akarod
láthatod...
nagyra nyitott gyermek-szemeddel
az ablak részévé válsz
- íme -
az első hópehely
lassú tánccal
ér földet
miközben Anyád énekel
Angyal szárnya lebben
az Emlékezés,
mint a fenyőillat -
körbeleng
és megindít a hóesésben...
valami készül odafenn
ui.: Bodónak szeretettel
--------------------------------------------------------------------------------
Dobrosi Andrea
Téli hangok éjjelén
Hókristályruhában ámul a csend,
angyalhaját fésüli a fény,
morfondírozik a december -
fenyőág csengője csilingel-e,
vagy a megszokás keze
bíbelődik szorgosan a kilinccsel...?
--------------------------------------------------------------------------------
Vezstergom Andrea
TÉLI PIHENŐ
Pillanatnyi béke, semmi-töredék,
A mindenséggel párosul csupán…
Boldog magányoknak társas tüze ég
A megszokásba fulladt, néma harc után.
Éjjel fagyott. Az idő elmereng,
Végül lassan örökbe téved ott,
Fátylat fon köré a fény, a csend,
S a pillanat, melyet suhanva elkapott.
A képről minden őszi színt kivont,
S a homályló köd végre messze szállt,
Az ezüstfényű, szürke téli folt
Szivárvány-tükrű, friss csodára vált.
Elfagyhatna végre minden gyűlölet,
A nincstelen könnyek, bánat és nyomor,
Ha álmodunk együtt könnyed, új telet,
Hol minden tiszta szív megdobban s egybeforr…
Születhetne újra élet itt, talán…
Mely megannyi évet bizton áttelel,
Fegyverrel terhes amazon-anyán
A jövendő magzat nem vetélne el.
Pillanatnyi béke: csendje ide nő,
Nyugalommá olvadt semmi-töredék,
Ezüstlombú, árnyas, téli pihenő,
S társas magányok néma tüze ég…
--------------------------------------------------------------------------------
Jakos Kata
Mindent megold...
Az éj sötét oldalán
Fekszik a Hold
Világít és talán
Mindent megold.
A Nap fényes oldalán
Fekszik a Fény
Felébred, s megtalál
Az éj kék egén.
Fáradtan álmodom
S követ a Hold
Azt hiszem, Reggelre
Mindent megold.
--------------------------------------------------------------------------------
Keglovits Klára
Szín vagyok
Fehér vagyok. Szikrázó, tiszta, lélekfehér.
Vagyok a felfelé fordított béketenyér.
Sárga vagyok. Vidám, napsütötte, sugársárga.
Vagyok a magának fénylő csillagárva.
Narancs vagyok. Ízes, illatos, vérnarancs.
Vagyok az elmosolygott csókparancs.
Vörös vagyok. Szenvedélyes, izzó, lángvörös.
Vagyok a forgó élet, az örök körkörös.
Rózsaszín vagyok. Naiv, álomrózsaszín.
Vagyok a mindenséget szülő kín.
Lila vagyok. Álmos, elmosódó, felhőlila.
Vagyok a reggel, az este illata.
Kék vagyok. Hideg, gúnyos, távolkék.
Vagyok az elérhetetlen, messzi ég.
Zöld vagyok. Természet örökifja, zsázsazöld.
Vagyok a nyugalom, az élet, az anyaföld.
Fekete vagyok. Gyöngéd, ölelő, puhafekete.
Vagyok a meg nem súgott titok szemfödele.
Szín vagyok. Élő, lüktető, való-szín.
Vagyok a végtelenbe haló sín.
Szín vagyok. Páratlan és páros szín.
Vagyok osztható és vagyok prím.
Szín vagyok. Összefonódó sok-sok szín.
Vagyok a vers és vagyok a rím.
Szín vagyok. Szerető, lelkes én-szín.
Vagyok a mélység, nem csak a felszín.
(2006. IX. 24. éjjel)
--------------------------------------------------------------------------------
Demeczky János
macskajaj
elröppenő bús kacaj
hasított belém
macskajaj
oson puhán
talpán
a vattaszán
szőrmentén
cirmos
bajuszrezzenés
--------------------------------------------------------------------------------
Koncz Teréz
Folytatom
Jő az ár, már fúj a szél,
s érzem, ez már új világ!
Széles skálán úgy sikolt
a hegedű s a jégvirág!
Oh, már érzem, ősz van télben,
S nyári nap süt a falon!
Hol a tavasz? Volt -e tavasz?
Gyermek! Én nem tudhatom!
Kettős érzés, rám tör, feszít,
aztán elhagy egyedül,
és mily furcsa! Kint a szél még
nem érti, még hegedül!
(2002.01.)
--------------------------------------------------------------------------------
Deáky Levente
Azért
Mert nem tudod még, amit én tudok
Mert nem hiszed, hogy Igaz, mi Vagyok
Mert megelőzöd gyűlő könnyedet,
Mert harcolsz, hogy elfojtsad Szívedet
Mert a teljesség számodra nem Való,
Mert az őszinteség Bolondnak való,
Mert kényelmetlen, hogy betörd önfejed
Mert helyben járva keresed Helyed
Mert kompromisszum az egész léted itt,
Mert élő Lelked gyenge, nem segít
Mert megszoktad, hogy vágyad szűkre szabd
S csak keresztútig merd s ismerd Utad
Mert úgy képzeled, Életed másoké,
Mert Tudás nélkül nem fáj már a Lét,
Mert érzésed ha mélyről fellobog,
Úgy nézed, mint idegen Napot
Mert ráneveltek, hogy legyél rabod,
Visszhang vagy csak, nem hiszed Dalod
Mert törvény van rá, hogy ne légy Szabad,
S csak titkon mered Tudni Önmagad
--------------------------------------------------------------------------------
Komjáti Viktória
Pillanat
Pillanat! Hova szállsz?
Sebesen tova állsz
sohasem időzöl.
Míg tereken dőzsöl
az unalom bőven,
te felszegett fővel
jelenést játszol.
Kibélelt jászol
Az ember agya,
Mégsincs rád szava.
--------------------------------------------------------------------------------
Peremgyerek
Virágdal
Virág vagyok,
virág vagy,
virág minden
virágnap.
Virágok ha nyílanak,
virágkönnyet sír a nap.
Jégvirág az
ablakon,
jégvirág az
arcomon,
jégvirág a kikelet,
felfalta a szívemet.
Halál léptet
vértes lován,
torz vigyor ül
véres fogán.
Halálmezőn jár az élet,
haláléjben halálének.
Halál vagyok,
halál vagy,
halál minden
halálnap.
Virágok ha nyílanak,
halálkönnyet sír a nap.
|
|
|
A H É T V E R S E
|
Babits Mihály
HA NEM VAGY ELLENÁLLÁS...
Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.
Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.
Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.
Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.
Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.
1936. április
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Mottó: "Nem csak jó költő írhat rossz verset. Néha fordítva is igaz."
(részlet Dr. Nagy Lajos: Jó költők - rossz emberek című életrajzi regényének II. kötetéből)
Mai tudományos elemzésem témája:
Monori Zsolt
Ifjúság? Hmm...
Szappanbuborék
Mohó pajkos vágy
És már itt is a vég
Már a vers címe is megdöbbentő: Monori Zsolt. A rövid, mégis velőtlen alkotás kihívóan, már-már cinikus bájjal üzen hadat az elmúlásnak. A költemény erotikusan szakrális hangulata magával ragadja az írót. Léleklabirintus. Szívszonett. Ezek a szavak vannak talán a legközelebb ahhoz az életérzéshez, amelyet a költő megpróbál versbe önteni. Persze nem sikerül neki. Csak nagyon kevesek sajátja az, hogy olyan emocionális dominanciát közvetítsenek néhány sorban, mint amit e sorok írója. (Tudom, most összezavarodtak, hogy melyik sorokról is beszélek, de aki ismer, az úgyis tudja a választ.)
Ahhoz, hogy megértsük a vers valódi mondanivalóját, meg kell értenünk magát az írót. Ez persze nem lesz könnyű. Már a szüleinek sem volt az. Önöknek viszont abban a kivételes szerencsében van részük, hogy én barátomnak tudhatom a költőt.
Monori Zsolt Cegléden, tisztes polgári-szocialista családban látta meg a napvilágot. Gyorsan nőni kezdett csak hamar abbahagyta. Jobbkezes lett, de két-ballábas. Az, hogy a jobb keze lett a JOBBIK későbbi életében is fontos szerepet játszott. Pajkos, játékos nebuló volt. Ő is, mint minden kisfiú akkoriban a lányokat húzta, piszkálta. Ez a szokása persze később is megmaradt. : Zsolt szeretett gyerek lenni. Nem akart soha felnőni, és ez sokáig sikerült is neki. Megmaradt olyan "szabadlelkű diák"-nak, amilyennek mind meg szeretnénk maradni. De az ÉLET (a nagybetűs) elfeledteti velünk a gyermekkor felhőtlen felelőtlenségét. Kiöli belőlünk az optimista vidámság csíráit is. (Igaz Matyi? :) Van, aki tovább őrzi az ifjúság lángját, és van, aki még szinte gyerekként kipukkasztja a buborékot, és a pofájába fröccsen a szemeit maró szappanhab. A költő - én jól tudom - az előző (ifjúsági)táborhoz tartozik, és tulajdonképpen ez jut kifejezésre a művében is. Lélekben még gyermek, de már érzi az ifjúkor végét, és ennek (anyakönyvi) jelei is vannak :.
A vers lényegében egy fuldokló utolsó kiáltása. Egy ernyedt kézlegyintés. Egy merülés előtti pillanat. Egy korán kelő gyermek visszaalvás előtti nyüszögése. Megházasodik, és bár tudja, hogy ez az ÉLET rendje, mégis ott bujkál a szeme sarkában... a reggeli csipa. De kitörli, és ezzel az ifjúsága is szétkenődik az orcáján. Majd belemossa a mosdókagylóba, és az lefolyik a múlt csatornájába.
A vers igazi értéke az, hogy kevés szóval mond sokat. Ettől persze még lehetne jó is. De az. Amikor először olvastam az első sor végén még rosszallóan hümmögtem, de a 3. sornál már szinte magam előtt láttam barátom huncut mosolyát. "Mohó pajkos vágy" Igen ez ő. Ez az ő credója, a hitvallása. A 4. sor azonban ismét elszomorított. Szinte éreztem a fájdalmat, amit ő érzett, amikor befejezvén az alkotást hátradőlt a támla nélküli háromlábú lócán.
Egyszer egy öreg székellyel beszélgettem, aki azt mondta nekem: "Fiam. Az az ösvény, amely lefelé vezet a hegyről, sosem visz fel a csúcsra."
Élettapasztalat, ezer éves fájdalom volt a hangjában. De tudta, hogy érteni fogom mit is akart ezzel mondani. És Önök értik? Hát perszem, hogy nem.
|
|
|
