|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 35. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
Egyszer Babits elment Brüsszelbe. Fapadossal. Bérelt egy legénylakást a Kapitány utcában, közel a gíroszoshoz. Egy szöcske vele lakott és együtt voltak magányosak. És az ihlet nem jött. Brüsszel hamarosan azzá vált, ami valójában: esős, unalmas, hűvös, idegen nagyvárossá. A szöcske néha ugrott egy nagyot, Babits folyamatosan betegeskedetett.
És az ihlet nem jött. Gondolt egyet Babits, haza üzent földijeinek, cimboráinak, jöjjenek és látogassák meg őt európai magányában, a Kapitány utcában, közel a gíroszoshoz. És a barátok jöttek. Jöttek az első hívó szóra. Csomagolt Ady, Balassi, Hamvas, Munkácsy (!) és Kutigyuri. Saját költségen jöttek, mert a brüsszeli apanázs nem elég mindenre. (Csak majdnem mindenre...)
Az ihlet még mindig nem jött és Babits még mindig beteg volt. Brüsszelben aztán a legénylakás olyat látott, amilyet előtte sohasem: királyválasztás volt és Babits lett a király.
De az ihlet még mindig nem jött! Három napig ittak-ríttak-énekeltek a magyar poéták a nagybetűs európában, aztán rettenetesen megunták és hazamentek. Hazamentek mindahányan, hátrahagyva Babitsot (és a szöcskét), aki még mindig beteg volt. És a melankólia folytatódott.
Így ment ez még egy jó darabig és az ihlet még mindig nem jött. Aztán odahaza mozgolódás támadt. Nem nagy, egy icipici. Lesz Vazul? Nem lesz? Talán. És az icipici mozgolódással icipici ihlet érkezett. Három rövid emil üzenetre volt elegendő, de végre Babits újra alkotott. És hála az otthoni költőnemzedéknek (és Adynak) egyszer csak elkészült a Vazul!
Három hónap kínkeserves böjtölés után Babits király szöcskéje mellé telepedett és egy pillanatra boldogság öntötte el akadozó szívét. Hosszanti lábát hanyagul keresztbe téve, félig emésztetlen ételmaradékokkal terhelt konyhaszékén hátradőlve, az ég felé fújta a phillip morris életérzést. Kortyolt egyet bangladeshi borából és felsóhajtott: -A barátság tényleg fontosabb, mint a gereblye!
Csókollak Benneteket Barátaim, (természetesen a múzsa csókját közvetítem), íme a 35. Énekes Vazul. Ihletet hoztam és enyhülést. Vége a kánikulának, elő a tollakat, billentyűzeteket. Kedves Élő Költők: ALKOSSATOK!
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Vaskó Ilona
Hétköznap
Valami gátat emel a szavaknak.
Agyamba tolulnak a gondolatok,
De a számig már nem jutnak.
Pedig nincs zavar, nincs bánat,
Nincsenek zavaros, kusza gondolatok,
Egyszeruen csak örülök a nyárnak.
Olyan egyszerunek tunik most a világ,
A nap melegen süt, a tó vize kék,
És színesbe öltözik az összes virág.
A fu zöld, az ég kék, a nap süt.
Hát kell ennél több? Kellhet más?
Ezen egyszeruség mindenemen átüt.
Nem vágyom hangzatos szavakra,
Hamis ígéretekre. -Én sem ígérek.-
Vágyom az egyszeru hétköznapokra.
2004. július 14.
--------------------------------------------------------------------------------
Varga Ágota
A Balaton álma
Keletről a vén Hold lassan emelkedik,
esti szürkeséget ezüst fénybe fogja,
búcsút intő lemenő Nap, aranyhídját
magával viszi a sötétlő Bakonyba.
Árnyak útján lassan elszállnak a fények,
édes álmot hoznak a tavi tündérek.
Csendesül a hullám, néha csobban egyet,
köves a vízpart, nem szereti a csendet.
Locsog és fecseg, elmondja hő vágyait,
kibeszéli a tó legszentebb álmait,
melyben csendes berkek dajkálják a vizet,
hol a vad tőpontyok óriásra nőnek.
Nádas mélyen rejti, bölcsőként takarja,
csillámló homoktól süppedez a partja.
Porontyokkal játszik szivárványos naphal,
nádi rigó dalára ébred a hajnal.
Álmodja a teknőst, piros gólyalábat,
mely a sekély vízben méltósággal járhat.
Mély, tiszta forrásban ezüst halrajokat,
hátán ringatózó halászcsónakokat.
Gyönyörű az álom, elgondolni is szép.
Meghallod? Megérted a tó üzenetét?
Vagy mint a szivárvány, múló pillantásra,
hullik e csodás kép ezernyi szilánkra?
Széttörik, széthullik, iszapba leragad.
Nem ismer az ember semmilyen irgalmat?
Álmodj, drága tavunk, igaz lesz tán egyszer,
s ha téged nem becsül, - rádöbben-
magának árt az ember.
--------------------------------------------------------------------------------
Paál Zsolt
Egy költő három vallomása
A költő énekel…
Nem az vagyok, kinek hisztek,
S nem jövök én harsonával,
De vagyok az ki hitet hoz most,
Gyertyával és Bibliával.
Pohos hasú csőcseléknek
Szívet adok s látó szemet,
S romos lelkük szürke üszkén
Vetek harcos ütemeket.
Annyi álhit s buja agyláz
Rontja fajom tiszta vérét.
De hősi Hunnak szent hajtása
Nem öli el szép testvérét.
Homlokomon vérem hordom,
Könnyvert arcom gyászos álom,
Életemet nem becsülöm,
S halálomat felajánlom.
Imádság néma ajakról
Nézz rám, Uram, ha nem láttál meg!
Én újra eljövök Neked.
És sírok, hogyha ezt akarod,
S veled hordok kereszteket.
Nehézzé vált megvallanom,
Léted, szíved, s magam-magad.
Sírba vágytam, hozzád vágytam,
Bocsásd meg, ha tagadtalak!
Nehézzé lett súlyos hitem.
De nehezebb nélküled velem,
Életeddel magam verem,-
Most szánalmas, ki fegyvertelen.
Temettem már véreimet:
Megtört anyát, szép gyermeket,
És nincs egyebem, ahogy látom,
Csak súlyosbodó szereteted.
A költő sírfelirata
Eddig nem bántott az egyedüllét,
Mit nem tudtam, majd arra vártam:
Hogy előbb szerettem az Istent, mint hittem,
S hittelenül szentté váltam.
Beteg vagyok!- intenek most,
S én bátran odatartom magam,
Mert húsom együtt rothad el e földdel,
S mégis e föld szentté válik általam.
Tudom, hogy jajok közt ég el az ember,
Hogy vesztek, s többet veszek el mint adok,
Szürke szitok nehéz görcse közt is
Árván s gyáván megfulladok.
De az Élet, Ő vagy Az tovább él,
S bár föld alatt rontanak a savak,
Én szeretni fogok ott is, míg itt
A szavak tovább torzítanak.
--------------------------------------------------------------------------------
Halmos Judit
A Festett ég
Úgy érzem, beszakad fölöttem az ég,
apró szilánkokra esik szét.
Eltűnik a Nap, a Hold, a Csillagok,
Eltűnik minden!
Nem marad más, csak a nagy Semmi,
az őrjítő Üresség és a Végtelen.
Nem lesz többé Ég, ahová imánk száll,
mert eltörött a festett kép.
Igen, csak egy üvegre festett kép volt,
ezrek és milliárdok hittek benne!
De már vége, lelepleződött a csalás,
lebukott a Mester!
Nem, nem lebukott, hanem győzött!
Győzött az emberiség fölött.
S most mosolyogva nézi művét
a mester-a Sátán.
Végre a Gonosz uralja a világot!
Végre nem hisz az ember az Égben!
Végre elmúlt a Remény fogalma örökre!
Végre győzött a csodás Rossz!
A Rossz, ami minden szülője,
aki saját képére teremtette a világot,
saját képéreformálta az embert.
S mindezt hét nap alatt!
Szétrobban a fejem!
Nem! Nem akarok erről tudni!
Nem akarom érteni! Én csak élni
Akarok, mint azelőtt, a festett ég alatt!
De nem tehetem, nem élhetek
festett képek közt, amik hamisak.
Nem ringathatom magam el,
nem álmodhatom hamis álmokat .
Nem, nem, nem és ezerszer is nem!
Én így nem élhetek!
Se Isten, se Remény, se Semmi!
Az ember így nem élhet.
Ha a múlt eltünt, a jelen darabokban,
Mi lesz a jövővel. Lesz egyáltalán?
Miért kellett látnom a sötét oldalt?
Hogy ilyen érzéseke töltsék el lelkem?
(2001 okt. 8.)
--------------------------------------------------------------------------------
Mosolygó Miklós
Erdei illatok
Zöldeskék fények lassan a sötétbe merültek,
Az ég buja törpéi az ég alatt zenéltek.
Szempilláim rebegtek, mint a sápadt manírok,
Fák lődörögtek utánam, mint az éhes szatírok.
A lábaim bársonysúlyát alig éreztem,
A parlagon, mint zöldes pamlagon
Éltem és vétkeztem.
Az avarból szabott út mellett,
Vérből fakadt dombok felett,
Merengve sorsomon
Szunyókált a Szentlélek.
Messze az úton egy teherautó berreget,
Kusza gondolatom valahol bent , megrekedt.
A fák barna pikkelyekként lélegezték a szelet,
Isten adta e bűvös estén nékem szerelmedet.
Mélyen alattam a földben vakondok túrt,
A zsebemben ezüstmagányban pihent meg egy Colt.
Szemem csillámja még az elmúlt szenvedélyt kutatta,
Elmém már sistergett; tüzes golyó lesz a jussa.
Majd harsogó dörrenés rázta meg a fákat,
Az ágakról az ég felé, tarka rajzokkal,
Frissen ébredt, sértett, nagy madarak szálltak.
Gondjaim szárnyai a leveleken pilleként
Megpihentek, danoltak még egy lágy dallamot,
Majd végleg elenyésztek.
Hiába volt a szerelem, a rozsda színű égbolt,
Fejem már vérben úszott, helyette lelkem lakolt.
2004-05-19
--------------------------------------------------------------------------------
Kalandor
A sors ritmusa
Győzött a vágy az etikán
Március sokadikán,
Mégis oly kínzó a lélek...
Magamból tépem az illatot,
Ha bármi felötlik izzadok,
És kínjaimtól elvetélek.
Mert volt egy eltévedt szikra,
Mely harmadikra
Majdnem lángra kapott...
S szétvetett éveket,
Majdnem elégetett
Majd üszkösen hagyott.
Emlékszem: vad, kujon ördögök
Hozva csütörtököt,
S temérdek alkoholt...
Vásott arcuk figyel,
Beérték ennyivel.
Szemükben kéj honolt.
Hittem nem számít a tánc,
Csak hős vagyok, s vihánc,
De Aphrodité vámot szedett...
S e kivetett terhet cipelem,
Ékkel írt strófát szívemen,
Mely meghasadt, s nem engedett.
Minden igaz, ami hamis,
Erény voltam, s hazudtam is,
Áldozat és tettes voltam...
Mondtam szabad, mondtam tiltott,
A zene tuze vérig izzott
Elkábultam, elbotoltam.
De jött a vég klasszikusan
Csütörtökön taxi suhan
De az utasok mások...
Azt sem látom, hogy hol vagyok,
Megjósolom a holnapot:
Ébredések, s hanyatlások.
Nincs többé áhítat,
Mely érzése átitat.
Elpuhult gerinccel mosom kezemet...
A sors ritmusát lépkedem,
Mely csütörtököt mond pénteken.
Kizárt, hogy Isten vállon vereget.
--------------------------------------------------------------------------------
Egry Artúr
A nagy szívű
Meghalt Ady Endre, a szép. Január volt, este,
S odalett, jaj, az az éjfekete szemű teste.
Gyászban vagyunk még, már nemcsak, aki látta,
Csendben ment el tőlünk, magyarul halt a halálba.
Magyarok, munkások, a vén, makacs, kuruc halott.
Árván halt meg, árván itt, mint ti vagytok, magatok!
Ím oda lett e kenyér is, a magyar élet maga,
Mint földre ömlő vér, elfolyt, elfolyt minden szava!
És mostan, piszkos kis eszmék surrannak esztelen,
Mint csótányok rebbenek a fényektől nesztelen ...
S a zöld remény, a külvárosi lakások falán,
Pusztán csak a nedves penésztől feszengő magány.
Hej Ady Endre, te szegény, nagy szívű, életű, álom ...
Kérd meg az Istent, minket tovább, már ne alázzon!
--------------------------------------------------------------------------------
Sárhelyi Erika
Hangodért
Hangod ma úgy jött át az éteren,
Mint nyugodtan áradó, lassú folyó.
Belemerítkeztem, s hagytam,
hadd járjon át hús hullámként a jó.
Nem várt nyugalmadba kapaszkodva
Hullott le rólam lelkem rozsdás lánca,
S én ernyedten, hálásan hallgattalak,
A feloldozásra várva.
Nem volt rá szükség, hangod elárult.
S én úgy szerettelek, mint ájult
Nyári mező az életet adó esőt,
Mint félhot aléltan tikkadó füvek.
Ma csak ennyiért,
Ma a hangodért szerettelek.
|
|
|
A H É T V E R S E
|
Pilinszky János
Elég
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Mai tudományos elemzésem témája:
Vaskó Ilona
Félelem
Lila hideg ölel körbe
Megbénítva mindenem.
Mély gödörbe lökve
Karol át a félelem.
Szürke árnyék kúszik
A szemközti falra.
Lomhán, sunyin, tolvaj
Módjára lopakodva.
Végig oson a fal tövén,
Egyre közelebb felém.
Bénultan nézem, ahogy
Közelít. Nem mozdulok.
Meredten előre bámulok.
Egyre közelebb hajol…
Már emeli kezét…
Hideg szellő érinti arcom
Ájultan rogy rám a fájdalom.
Lila hideg ölel körbe
Megbénítva mindenem.
Mély gödörbe lökve
Karol át a félelem.
Amikor először olvastam el a verset, nem tudtam mit jelent. Nem tudtam, hogy olyan kivételes kincs jelent meg a 33. Vazulban amely valóban pártját ritkítja, az EU-s választások előtt...(pártját ritkítja, óriási!!!)
Csak az érti meg, aki otthonosan mozog a mai magyar közéletben. Mert a költőnő a mai magyar közélet egyik kivételes eseményét örökítette meg. És miért kincs? Csak azért, mert a költőnő előre megénekelte a történéseket. Sport Próféciát olvashatunk egy eseményről, amely nem várt fordulatot vett. Aki idejekorán megértette a verset, ki tudta hámozni a sorok közt megbúvó valódi üzenetet, az a tippmixen százezreket nyerhetett volna…
Bizony, kedves verselemzésre szakosodott barátaim, fenti vers egy kimagasló sportember érzéseit szedi rímekbe, egy világhírű kapusét, aki felé haladéktalanul elindult Torghelle Sándor, hogy berámolja a másodikat. Igen, a vers Oliver Kahn, a német válogatott legendás hálóőrének legbensőbb érzelmeit tárja elénk oly művészien, oly kegyetlen bájjal, amit csak egy nő képes ábrázolni. (Nő az esély, érted ugye?!)
A vers nem az egész találkozót írja le, az első versszaknál már túl vagyunk az első percben kihagyott Torghelle helyzeten, valamint az első Torghelle gólon is (!), amikor tizenkettőről mattolta Olit a mi Sándorunk, akit nem szoktak. (De Sándor jó focistaember!)
Lila hideg öleli körbe a német sportembert, a meccsláz góllal jegelve, a tehetetlenség bénultsággá gerjed, gödörben Oli, gödörben a német csapat. Félelem van és hideglelés van, mert Torghelle még a pályán!
A középső rész a második, megsemmisítő találatot írja le sporttörténeti módon, elképesztő arány és kifejezés érzékkel, a költőnő mélyen merít eszköztára spektrumából és virtuóz módjára használja azokat!
"Szürke árnyék kúszik a szemközti falra" Torghelle kilép két védő közül és elindul a német kapu felé!
"Lomhán, sunyin, tolvaj Módjára lopakodva. Végig oson a fal tövén, Egyre közelebb felém."
Oliver egyes szám első személyben meséli el a történéseket és ettől valóban személyessé, átélhetővé, megérthetővé válik a tragédia. Sándorunk eszeveszett tempóban iramodik meg a német kapu felé, talán még rá is fintorog Olira, vigyázz, mert jövök! Száguld, és az indítás jön. Halálpontosan. Érzi ezt Oli és fél. Már-már retteg. És amint a különleges pillanatok lassított felvételként rögzülnek agyunk rejtett zugaiban, úgy rögzül Oli maradék szürkeállományában a kép, minden mozzanata, kőbe vésve, lomhán - lassún: a közelítő Sándor, a közelítő Ítélet, a közelítő Tél!
"Bénultan nézem, ahogy Közelít." És jön a passz. A labda hosszan, szabadon, tündökölve száll, talán tudja, gól lesz belőle, röppályája mint egy harmadik generációs Scud rakéta, halálpontos!
"Nem mozdulok." Oli kivár. Hátha elpattan Sándortól a labda…
"Meredten előre bámulok." Még mindig kivár, talán elpattan, bár…És a kivárás lett a veszte!
"Egyre közelebb hajol…" Sándorunk mellre veszi a pazar indítást, a labda nem pattan el, ragad, mint a lekváros cserebogár. Csoda! Oli retteg.
"Már emeli kezét…" Sándor emeli lábát. Valahol vaku villan. (Oppss micsoda alliterésön...)
"Hideg szellő érinti arcom" Szinte érezzük, ahogy a labda elsuhan Oli arca mellett…
"Ájultan rogy rám a fájdalom." Estében, szeme sarkából a kiváló sportember még hátra pillant, hátha mellé megy, de legbelül tudja jól, nem fog mellé menni, pontosan tudja, hogy ez akkora gól lesz, mint ide Nagykáta! És a nagy Oli, ott a fűben, a villanó vakuk kereszttüzében összerogy(ik). A mi Sándorunk sakkolta-mattolta. Éjen Sándor király!
A költemény végén ismét jön a lila hideg, újra jön a félelem, mert a meccsnek még nincs vége és Torggelle még mindig pályán van…Szinte csontig hatol az azonosulás. Oliverek vagyunk mindahányan, akik olvassuk a verset. Bukott Khanok, akiken átgázolt Hungária. (Ha ezt IV. Béla - Galuska Galagonya megélhette volna! De nem élte meg...)
Gratulálunk Vaskó Ilonának e nagyszerű versért, gratulálunk Torghelle "Tor" Sándornak és igazságos Mattheus királynak, hogy jelenlétükkel emelték a Vazul színvonalát, és ihletet adtak a koca sportriporternek, valamint bocsánatot kérünk Oliver Kahntól az elemzésért, és elhatárolódunk saját magunktól és az elemzéstől. Kéziratokat pedig nem őrzünk meg.
Hajrá Magyarország, Hajrá Mattheus! :-)))
(Ingotus)
|
|
|
