ÉNEKES VAZUL
Tartalom
A folyóiratról
51. szám
2013. 11. 02.
50. szám
2008. 04. 11.
49. szám
2007. 12. 24.
48. szám
2007. 12. 07.
47. szám
2006. 11. 19.
46. szám
2006. 07. 13.
45. szám
2006. 05. 11.
44. szám
2006. 04. 10.
43. szám
2006. 03. 12.
42. szám
2005. 12. 24.
41. szám
2005. 10. 24.
40. szám
2005. 09. 19.
39. szám
2005. 05. 22.
38. szám
2005. 03. 23.
37. szám
2005. 02. 03.
36. szám
2005. 01. 09.
35. szám
2004. 09. 04.
34. szám
2004. 05. 17.
33. szám
2004. 03. 15.
32. szám
2003. 12. 16.
31. szám
2003. 10. 18.
30. szám
2003. 09. 07.
29. szám
2003. 08. 12.
28. szám
2003. 06. 10.
27. szám
2003. 04. 11.
26. szám
2003. 03. 04.
1-25. szám
2001-2002
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 30. szám
V E Z É R C I K K

Mottó:
"A fiatal oroszlán az öreget felülmúlja
Harci tusában, egyéni párviadalban.
Arany kalickában szemét szétrepeszti
Két csapás, egy, majd kegyetlen halált hal."

VEZÉRCIKK - "A NETES IRODALOM MENTSVÁRA"

Az ÉKT és vele az Énekes Vazul a netes irodalom mentsvára 2003. augusztus 13-a óta. Ekkor jelent meg egy rövid cikk a Társaságról a METRO újságban. Megtisztelő cím. Hogy igaz-e a megállapítás, vagy inkább újságírói fogás, majd kiderül. Amíg ezen rágódunk (és dolgozunk, hogy valóban igaz legyen), íme a legújabb Vazul.

A harmincadik!

Igen, megint van ok az ünneplésre, bár pezsgőt csak az ötvenedik után nyitunk.:-)))

Lassan vége a nyárnak, az élet visszazökken a normális (?) kerékvágásba. Tanulás, tumultus, tömeg, taposás, és meló ezerrel. De ne csüggedjetek, Mi veletek vagyunk! Reméljük TI is velünk lesztek és akkor beigazolódik az ősi mondás, hogy "Versből lehet netes irodalom mentsvárat építeni!"

Rövidre írtam a vezércikket, annál nagyobb teret engedve a költészetnek. Kellemes böngészést! És ne feledjétek: csak az a kacs visszafelé is az!

Koktél, slágervoltokban: Az IMI az imi. Az ITI tíz kicsi indián a dián. A hét verse Radnóti. A hét elemzése….hm…hát igen... És egy meglepetés. A mottó magyarázata.



Í G Y   Í R U N K  M I

Nagy Lajos

Vers Nektek

Mint hegyi patak kiszáradt medre
Száguld az élet s port hint szemedbe,
Mint lassan cammogó megfáradt medve,
Vonszolom életem, s adom kezedbe,
S te elveszed azt nevetve,
S ruháid levetve,
Arcod kezedbe temetve,
Úgy tekintesz rám remegve,
Mint kopasz honvéd a seregbe,
S ordítva nyomod rá ujjad sebedre,
De már látod. Nem léphet senki helyedre,
MERT BARÁT CSAK TÍZ VAN, s ez ereklye,
Mely úgy siklik tova, mint egy dereglye,
Átszeli életed, s kéred dob peregje,
hogy MI EGGYEK VAGYUNK, mint hűség sereg(j)e,
De jól vésd a tanulságot eszedbe:
A BARÁTSÁG FONTOSABB, mint egy gereblye!!!


--------------------------------------------------------------------------------



Revuczky Mátyás

Szűk keblemen

Szűk keblemen lötyög a mellény,
Az ostobaság kocsonyás kora
Arat az aranyló búzák közt, szép múzsám
Bukdácsol fel s alá a fuldokló nevetéstől.

A gubbasztó hőség ütemesen liheg,
Múzsám emelt fénnyel szalad,
S a hullámzó búzamezőkből
Lassan előmerészkednek a szavak.
(S tán rím is lesz, ha győzzük kivárni…)

Mint apró búzaszemek, betűk táncolnak felém,
Méhrajként űzve a tűzre hajló napot,
Lötyög mellemen az átkozott mellény,
Mit a Nagy Költő rám örökül hagyott.

Feszítem izmomat, amint még egy sor papírra kerül,
Egyre hosszabb, izzadtság- szagúbb ez a vers,
Arcomról vöröslő cseppekben a kín a földre vetül,
Múzsám szenderül, haldokló nefelejcs

A napkorong amint a búzaföld alá hajol,
S én a halkult alkonyban próbálom lelni világom,
Mellettem mellényem csak álmában panaszol:
Költő volnék, de nem jól csinálom...




Í G Y   Í R T O K   T I

Dobrosi Andrea

Egytizenketted

Ha felfedezted másban a múlt idő jelét,
ha nem elég az ég kékje feletted,
ha a mosoly szinonimáit
      magaddal hozni rég elfeledted,
ha nincs senki, kiért cipelnéd,
      és kedved se hív
      számlálni számtalan csodát,
ha a moha zöldjét is penésznek látod,
ha úgy érzed,
      színtelen virágot lopott öledbe a holnap,
      félrecsókolnak szájszagú reggelek -
      lehetnék-e én a múlatlan idő,
      féktelen nevetésben örökzöld csoda,
      vázádban friss virág?

Tudod, a széttört álmokon fészkelő
tucatnyi vándormadár közül
az egyik mindig hazatalál…


--------------------------------------------------------------------------------



Szakáli Anna

Azon a nyári éjszakán
Tücskök muzsikálta
éjszakán, rétvirága
volt ágyunk, füves hajlat,
a lombsátrak betakartak
azon a nyári éjszakán.

Fentről lesett a Hold,
az egekig repülve
a végtelen idő karolt,
velünk egyedül csak ő volt
azon a nyári éjszakán.

Lágy kószaszellő kélt,
suttogva jött tanúként,
vágyak fátyolát ránk dobva
hízelgőn újra meg újra,
azon a nyári éjszakán.

Egész lett a világ;
földig hajoltak a fák,
Paradicsom éden kertje,
Ádám s Éva kelt életre
azon a nyári éjszakán.

Éden árnya alatt
örömmel bújtam hozzád,
mint anyja ölébe a gyermek,
mint medrükbe csendes vizek,
azon a nyári éjszakán.

Egyszer ugyanígy lesz
lázas nászéji órán,
másik domb ölén mesél a szél,
s lelkem szerelmet remél,
eljövő nyári éjszakán.


--------------------------------------------------------------------------------



Koncz Teréz

Kezekben rózsák
(Blanka néni emlékére)

Férfikezekben persze. Észrevétlen
vagy csak éppen kedvesen, szépen,
virítanak, élnek, könyörögnek, várnak
a síró rózsák a férfikezekben.

Ők még a szerelmet keresik
nem törődnek a múlandósággal
Nekik könnyű, sosem számolnak
az örökké fogvatartott magánnyal.

Mások férfi s női kezekben is
egy elföldelt, csendes randevúra várnak,
hogy tisztelegjenek, s megadják a módját
a tisztességben megőszült halálnak.

Vörös, fehér rózsák, mindenütt, kegyetlen
szimbólumai a fals érzelmeinknek
megvédenek, megértenek, és amíg élsz
férfiak kezeiben elkísérnek.

De sírnak a rózsák a férfikezekben !
Tövisük már szúrásra sem elég
sejtenek tán valamit, de még
elhiszik, hogy messze a vég.

Én is elhiszem. Tévedésben vagyok..
játszom a szavakat, búra hangolok
húrokat, szíveket, fűszálakat,
s az igazság tényével nem számolok.

Elmondom, kiábrándító dolog
az emelkedett búból valódi sárba esni,
Nekem is fájni fog
Hamarabb rá fogok majd jönni, mint ti
hogy bolond vagyok
És amikor jön a vége, nem írok majd róla
veletek félek, rátok számítok.

Rám rózsát már ne dobjatok.


--------------------------------------------------------------------------------



Győrik Szabolcs

Versike

Őszi alkony - levéltánc
Őszi éjjel - esőnász
Hulló levél halk alom
Szél sóhaját hallgatom

Csillag égett hegytetőn
Csillagtalan szemfödőm
Fényhozó a villámlás
Borostyánon csillámlás

Avar zörren, jég zörög
Dérlepte fű, fagyott rög
Hideg fakó szürkeség
Zöldellő lomb messze még


--------------------------------------------------------------------------------



Kamarás Klára

NINCS VISSZA-ÚT

Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd:
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen :
Nincs vissza-út.

Amit otthagytam, rég nem létezik.
Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.

Nincs vissza-út, hát állni kell szilárdan:
álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban...


--------------------------------------------------------------------------------



Tatár Gergely

Ébredés

Egyszer a tied volt, már nincs...
Ki vétkezett, napvilágot lát újra -
Tiszta lappal, rajta képekkel,
Fakulva évről-évre.

Remény, rothadt gyökerű,
Hit, szemét kivájva mereszti -
Bűzlő mocsarakra.
Gennyedzik napról-napra.

Ezernyi kínszó sem elég,
Kiálts csak bátran! -
Hangod néma,
Görcsbe rándul!

Semmid sincs - magad vagy,
Minden csendes, nem félsz.
Eljön hozzád s felébredsz.
Soha többet vissza nem térsz...


--------------------------------------------------------------------------------



Karaffa Gy.

Emlékszem…

Emlékszem,
kiszaladtunk az esőre,
hisz erre vártunk már hónapok óta!
Ruháink
sorba leolvadtak rólunk,
mint lelkeinkről a szégyenkezés.
Elitta
a szomjas föld
vágyainkat és sorra bűneinket.

Emlékszem
kiszaladtunk az esőre,
ruháink
sorba leolvadtak rólunk;
Elitta
a szomjas föld
mindahányat.


--------------------------------------------------------------------------------



Szőnyi Bartalos Mária

C S E N D

Duna-part romantikája glóriaként
lebeg
Egy kövön ülve nézem a
vizet
Egy fénytükör az áram s benne a
sziget
Egy csónak magányára téved a
szemem
egy Duna-part
egy kő
egy fénytükör
egy csónak
s a víz felett lebeg
a feszült csend




A   H É T   V E R S E

Radnóti Miklós

Szerelmes vers

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.



A   H É T   E L E M Z É S E

Koncz Teréz tollából

Választott elemzésem témája:

Revuczky Mátyás

A fehér marokkő

Éjfeketében a téli mesékben,
Roppan a csizma, szán suhog,
Vad kutya hangja, a kavargó szélben,
Csattan a csendben, úgy mozog.

Félem az éltem csak elsuhan innen,
Éjfeketéből szürkehomályba,
Elsuhan véle maroknyi kincsem
S a vad kutya súlyos vonyíkolása…

Siklik a széllel, a téli mesékkel
Roppanó télben csak peng ez a hang,
A hasító csendben a szertelenséggel
Versenyre kél az éji harang.

Kell forró meséd, éhezem érte,
A jóról a szépről, a napragyogásról,
Kell langyos szíved, szomjúzom érte,
Mesélj magadról s a nagyszerű máról,

Mert kezemben porlik már a fehér marokkő…

Amikor kiválasztottam ezt a verset elemzésem céljául, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz. Elsőre megragadott ugyanis kedves, könnyed verselése, a ritmus maga, és a szavak, kifejezőeszközök első olvasásra szüntelenül Weöres Sándor Száncsengőjét juttatják eszembe.

Első olvasásra nem is vettem észre a tragédiát, ami ebben a versben húzódik. Durva vicc, kedves becsapás, sunyi módon a költő az oda nem figyelők számára a verselés mögé rejti valós érzelmeit. Talán csak annyi történt a valóságban, hogy kiment egy kicsit a hidegbe -talán csak viccből- gyúrt egy hógolyót, s közben átfázott a mínusz 15 fokban. Bement a lakásba, megölelte kedvesét, a hógolyó kezében maradt - s csöpögni kezdett. A hideg ugyanis képes felkorbácsolni magunkban a legmélyebbre bújt sivár érzelmeinket is. S meséből, képzelődésből, viccből - rövid idő alatt lesz véresen komoly fagyhalál.

Mind ismerjük azt az érzést, amikor egy téli éjszakán vigyázva borítja ránk a kezét az égbolt, világít a hó, és felfog minden kicsi zajt. Ilyenkor két-három hónapig szinte teljesen megszűnik a cipőkopogás az utcán, csak a ropogás marad. Kavarog a szél, hóval fedi a nyomokat, amiket hátrahagytunk. Ha csattan is a csendben némi zaj, pár másodperc alatt elnyeli a hómező, nincs mi visszaverje. Rövid a látótávolság a sötétség és a hófúvások miatt. Minden de minden - szörnyen múlandó. Ebbe a képbe helyezi bele az első versszak a mára már csak mesekönyvek lapjain fellelhető képet: valaki beszáll egy szánba, elsuhan, a távolból eleresztett, kóborló kutya vonyítása borzongatja az egyébként is borzongó testet. Aki a szántól búcsúzik, egy perc múlva nyomát veszti szemével. Aki a szánban ül, se előre, se hátra nem lát a téli éjszakában. Talán sejti, honnan merre tart - de látni nem látja. Egy kutya hangja is csak távolról hallhatóan, de semmiképp sem láthatóan érinti az érzékeit. Nyilvánvaló, hogy a kuyta is fázik, majd'
megveszi az Isten hidege- ahogy mondani szokás, és a legijesztőbb a messzi távolban: ez a vadon kóborló állat ÉHES.

Üres, marja a gyomrát az éhség, megfogható, tényszerű halálfélelemmel küzd, és nincs az az állati tolerancia, ami megvédené suhanó emberünket az étellé válástól, ha a találkozás bekövetkezne. Jelen esetben ez mind csak háttérinformáció, az eset nem történik meg - csak sejteti magát. Erre a képre tökéletesen kivetíthető a költő érzelmi állapota. Talán tényleg csak egy perccel töltött több időt a maró hidegben szabad ég alatt, mikor észrevette, mennyire emberarcú és kiszámíthatatlan , mennyire közeli és elérhető az egyébként olyan misztikusnak hitt - vég. Csoda hát, hogy a költőnk megretten kicsit ? Fél, hogy hirtelen ő is elveszhet, mint bárki más, élete és ÉLETMŰVE (maroknyi kincsem) nyom nélkül eltűnik, akárcsak a szán suhan el; és hogy eltűnik egyénisége is, a fekete kontúr felbomlik, egységes szürkévé válik, mint a hamu vagy a füst.

A költő mostanára azonosult a kóborló állattal, a vad kutyával, ki egész életében életéért vonyít, s fájdalom kínozza, valahányszor a telihold néz le rá az égről. Legyen vonyíkolása bármely súlyos, mégis eljön az az idő, mikor elsiklik, elpereg, szertefoszlik még az emléke is. Élete kettészakad. Roppan. Félelme, sírása, jókedve, nevetése, hangja, mindene ? Peng - magyarul hangosan kezdődő, majd hamar elhaló hangot hallat. Egy másodperc, s sehol sincs az egész. A törésvonal mentén - elszáll. Mint a vonyíkolás a távolban - egy pár másodpercre hallatszik csak - talán csak tudat alatt érzékeljük, majd talán megkérdezzük magunktól : - Kutya volt ? - Aha, biztos. És kész. Többet nem beszélünk róla, volt, nincs. Minden kis szánalmas hang után, ha megszűnik, mi marad ? Hasító csend. És elfeledettség. Ezt a fájdalmas, sötét és félelmetes képet - költőnk belelovalta magát - az éji harang monoton, tompa kongása zárja be minden fölé emelkedve. Talán emlékeztet valamire éjszaka a hang, álmaink között halljuk csak - de már
egyikünk sem tudja pontosan, miért szól, és hogy kiért szól. Csak kong, mint egy tömegjelenség - mindenkiért - az egyéniségüket vesztett és összeaszalódott emberekért, akik MIND azt hitték, majd egyszer ők lesznek azok, akik megváltják a világot - ma pedig - már csak csontok.

Semmi nem marad, csak egységes, egyetemes kongás - az emberi hangok helyett. Talán mond valamit az a harang. De emberi nyelven már nem érthető. A harmadik versszak végén a költő feleszmél, hirtelen megborzong, mintha csak álomból ébredne fel. Más nem marad meg benne ezekből a képekből, csak valami ősinek és ösztönösnek tűnő ijedtség: Még ma kell a szeretet, minden, ami nem hideg, minden, ami lángba borít és nem enged megfagyni; Carpe diem!! Kell a mai ölelés, minden kell, ami nem tesz üressé, ÉHESSÉ, kell, ami fényt ad az éjszaka után - ELŐTT!- amíg lehet. Ha más nem, hát a szerető langyos szíve töltse fel a szépre áhítozó lelket!

"Hiszen a ma nagyszerű, kérlek, értesd meg velem, erősíts meg bene, mondjuk együtt, mennyi jó van, míg élünk, szeressük egymást!" A forró és a hideg mese - a halál és a szerelem meséje közötti szöges ellentétet nem kell magyaráznom - az utolsó versszakban úgyis akaratlanul színesre, tűzszínűre vált a kép, a meleg szoba, a forró tea, a kandalló, a fény költözik bele a versbe, négy sornyi terjedelmével feledtetni akarja az első három versszak ijesztő tisztaságát - a férfi most elbújik szerelme ölelő karjaiban.
S bár a külsőségek mind újra nyugalmat árasztanak, az agya legmélyebb bugyraiban még titokban zakatol egy kérdés: "Valamikor elfogy kezemből a kő, s mi lesz, ha soha nem tudom meg, mikor lett volna az utolsó dobás ??? "

Koncz Teréz


--------------------------------------------------------------------------------




ÉS a MEGLEPETÉS

A meglepetés egy sajátos verselemzés, vers értelmezés. Jó szórakozást hozzá!

1559. június végére a francia királyi udvarban kettos esküvo volt kituzve. Június 22-én a király leánya, Erzsébet és II. Fülöp spanyol király között kötötték meg a házassági szerzodést. Június 28-án pedig a király novére Margit és Emanuel Filibert szavojai herceg házassági szerzodését írták alá.

Ezután több napig tartó nagy ünnepségek kezdodtek. Az ünnepségek harmadik napján, július 1-én lovagi tornajáték volt a Tournelles palota elott, ahol még a kövezetet is felszedték, hogy megfelelo hely legyen a játék számára. A jókedvu király, aki maga is szenvedélyes bajvívó volt, szintén személyesen részt kívánt venni a tornán, bár környezete ezt nagyon helytelenítette. A torna lényege az volt, hogy az ellenfelek egymással szembe lovagolva, dárdáikkal igyekeztek a másikat a nyeregbol kivetni. Hogy az összecsapásnál a sérülést elkerüljék, a résztvevok hadi páncélba öltöztek, és a dárdák végét is letompították.

A kihívónak három ellenféllel kellett megküzdenie. II. Henrik szíve hölgyének, Diana Poitiers-nek színeiben, fekete-fehérben állt ki a viadalra, és o is három ellenfelet választott magának. Az elso volt a szavojai herceg, akinek az esküvojét ünnepelték. A herceg az összecsapásnál egyensúlyát vesztette, és csak úgy tudott lován megmaradni, hogy a nyergébe kapaszkodott. Ezért aztán vesztesnek nyilvánították. A második összecsapásban az ugyancsak kituno bajvívó Guise herceget a király nem tudta nyergébol kivetni. Ez az összecsapás döntetlen lett.

A király harmadik ellenfele a királyi skót testorség fiatal kapitánya, Gabriel de Lorges Montgomery volt. Ebben az összecsapásban is mindkét fél nyeregben maradt, így ez is döntetlen lett volna.
Ez azonban nagyon bosszantotta a gyozelemre szomjas királyt, ezért az összecsapás megismétlését kívánta. Ilyen ismétlés azonban ellenkezett a lovagi tornák szabályaival, ezért a testorkapitány vonakodott újból kiállni. A királyné Medici Katalin rossz eloérzettol indíttatva kérte férjét, hogy álljon el kívánságától. A királyt azonban nem lehetett szándékától eltéríteni, és ezúttal már megparancsolta Montgomerynek, hogy álljon ki vele újból.
A királyi parancs elol nem lehetett kitérni. A két lovag ismét egymásnak rontott, és ekkor történt a különös baleset. A heves összecsapásnál a testorkapitány dárdája eltört. Az eltört dárdanyél szilánkos, hegyes vége felcsúszott a király páncélzatán egészen a fejig, ott áthatolt a sisak nézonyílásán egyenesen a király szemébe. Egy másik szilánk pedig a nyakba hatolt.

A sérülés nagyon súlyos volt, a király eszméletlenül esett le lováról. A sérült királyt a Hotel Tournelles-be vitték, és tehetetlenül álltak mellette. A király néhány nap múlva magához tért, és még megparancsolta, hogy az egyházi esküvo szertartásait tartsák meg. A király kilenc napos szenvedés után, július 20-án, éjjel egy órakor meghalt. Országos volt a gyász, amihez azonban hamarosan egy szenzáció hír is társult.

Felfedezték ugyanis, hogy ez a baleset pontosan ilyen formában meg van jósolva Nostradamusnak, akkor már évek óta közkézen forgó könyvében.

I. / 35.
"A fiatal oroszlán az öreget felülmúlja
Harci tusában, egyéni párviadalban.
Arany kalickában szemét szétrepeszti
Két csapás, egy, majd kegyetlen halált hal."

A vers értelme a következo:

A fiatal oroszlán II. Henrik király. Az oroszlánt a királyok jelképéül, a középkorban általánosan alkalmazták címerekben, de irodalmi szövegekben is. Egyébként még arra is rá szoktak mutatni, hogy II. Henrik végzetes viadalában oroszlános pajzsot viselt.
Ha ő a fiatal oroszlán, akkor az öreg az o apja, I. Ferenc volt. Ot valóban nem érdekelték a harci játékok, O a muvészeteket kedvelte, a muvészeket támogatta. Fiának viszont mindene volt a harci játék, lovagi torna. Ebben, és csakis ebben valóban felülmúlta apját. A vers harmadik sora aztán a végzetes viadal balesetét pontosan leírja. Az arany kalicka, az aranyozott sisakrostély, amin a dárdacsonk áthatolt, és a szembe fúródott. A negyedik sornál eltérnek a magyarázatok. Az egyik magyarázat szerint a Két csapás két sebet jelent, ami végül eggyé lett, halált okozó gyulladássá. Mások szerint két összecsapást kell érteni alatta. A két összecsapás az elso két ellenféllel nem hozott semmi különöset, de az utána következo egy, vagyis a harmadik ellenféllel való küzdelem járt a végzetes sérüléssel. Az utolsó szavak teljesen világosak. Megjósolják a kegyetlen halált, ami valóban kilenc napos szenvedés után következett be.

Forrás: http://www.extra.hu/drimer/r1.htm


Minden jog fenntartva © ÉKT 2000-2014