|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 17. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
A kisnyuszi koronája
Nem az gondolkodtat el, ha egy vezércikk jó, hanem az a jó vezércikk, amelyik elgondolkodtat. Mert nem az a frappáns mondat, ami témába vág, hanem az, amelyik úgy kezdődik, hogy nem az a. Osztogatjuk az észt a magas lóról, gondolják egyesek, joggal. Igazuk persze nincs. Mert nem attól lesz valaki egoista, hogy környezetéből egy savanyú szőlőt szopogató ismeretlen bekiabálja rá, hanem attól, ha nem. De mivel bekiabálta, mi azonnal leszállunk a magas lóról, hó-rukk, és itt a földön besózott farkú kisnyuszikként várjuk, hogy a szőlőrágcsáló hátha elénk veti a lelegelt fürtöt. Ha nem az se baj. Mindenesetre köszönjük a még idejében jött figyelmeztetést, mielőtt még megkoronáztuk volna egymást. Helyette fogainkra húzunk koronát, mert valljuk be, kisnyuszinak lenni együtt jár az állandó rágáskényszerrel. Kisnyuszi. Ha már itt tartunk, foglalkozzunk egy kicsit a következő ünneppel, a Húsvéttal. (Posztumusz megemlékezés március 15-ről, a hét versében - érdekesség.)
Húsvét és locsolás. Locsogás helyett locsolóvers dukál, de mivel az Internetet már úgyis elárasztotta a tengernyi versike (ráadásul mind tavalyi), mi már nem strapáljuk magunkat, hogy még eggyel megtoldjuk a gyűjteményt.
Dehogynem!
"Élő Költők kölnit elő,
Öntözzük ki nem fi de nő!"
(Szenzációs!!!)
Mert egoisták vagyunk.
Mai tojásainkat az élet festette. Impresszió napfelkelte, presszió laza ecsetvonásokkal csak nektek, csak most.
Lássuk.
Az IMIBEN olvashatjátok Revuczky Mátyás versét. Az ITIBEN új arcok és régi (k)arcok egyaránt. (Mészáros András, Szeitz István, Koncz Teréz, Zsebi Roland, Stefanus Hungaricus Firkász, Halász Ildikó, Mosolygó Miklós)
A hét verse furcsa, mert angolul van, előre is elnézést attól, aki nem érti. A hét elemzése pedig egy ikon.
|
|
|
Í G Y Í R U N K M I
|
Revuczky Mátyás
Én vagyok, ki értetek sír.
Én vagyok, ki értetek sír!
Színtelenül, szüntelen,
Én vagyok, ki arcán a pír,
értetek gyűl bűntelen.
Én vagyok, ki arcán a pír,
értetek gyűl bűntelen.
Én vagyok, ki értetek sír,
habzó verset, zamatot,
Én vagyok, ki keresztet bir,
vállra vetve jó nagyot.
Én vagyok, ki keresztet bir,
vállra vetve jó nagyot.
Én vagyok, ki értetek sír,
komoly rímet koptatok,
Én vagyok, ki csatára nyíl
És ti mégis megcsaltok.
Én vagyok, ki csatára nyíl
És ti mégis megcsaltok.
Én vagyok ki értetek sír
nappal alá éjt téve,
én vagyok ki értetek sír
s ereszkedik fél térdre,
én vagyok ki értetek sír
s ereszkedik fél térdre...
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Mészáros András
Ha megcsalod
Csak mi voltunk ott akkor...
A Hazugság, a Hűtlenség, a Gyűlölet és én.
Csak mi tudtuk, mi történt azon a hajnalon...
Mi tudtuk csak mi volt a vérző faág végén.
Gyötrő csönd volt és mi tudtuk nincs tovább.
Sötét volt az erdő, hiába kelt a nap,
Csak álltunk ott és meredtünk magunk elé
A némán síró lombok alatt.
Könny mélyült szemgödrömbe szúrón
Ernyedtek ökleim és fagy vágott lelkembe.
Remegtek a térdeim, izzott a húsom
Félve emeltem fejem a többiekre.
Elemi vad diadal lángolt arcukon
Dobogó mellkasukból forró gőz áramlott,
Hűtlenség, hazugság és gyűlölet örvénylett
Lábunknál a lány már halott.
Végeztünk vele, véresen, durván,
Csak kérdeztünk nem kellett felelet
A lány rettenetes halált halt...
A lány neve Szeretet.
Borzad az erdő, és lelkem beleremeg,
Ahogy a hófehér bársony arcon
Száradó vérző sár a szemembe vág,
Túl a legrettentőbb harcon.
A lány a Lét leggyötrelmesebb
Óráin van túl, de nem könyörgött,
Mikor elkaptuk felemelte fejét,
De mi ütöttünk, s ő hörgött.
Nem a vértől hörgött, nem is a sártól,
Szemébe harmatcsepp jelent,
Összeroppant szíve, lelke hasadt ketté,
Fölül most a Kín és a Szeretet lent.
Napokon át menekült
Keresztül minden folyón és tüskén
De a négy gonosz nem fáradt,
A négy gyilkos torzan csörtet, köztük én.
Összeszabdalt ruhával, teli tüskével,
Szánalmas, mégis gyönyörű volt,
Ahogy megtaláltuk a tisztáson,
Már érezte az erdő, érezte az égbolt.
Érezték az elemek, hogy szörnyűség készül,
Hallgattak a madarak és megálltak a levelek,
Éreztem az örömöt, ahogy romboltam a húst,
Éreztem, többé soha sem szeretek.
Vörös lett a tisztás, az erdő gyászol
Csontszilánkok, foszló hús, hasadt bőr,
Már látom... a gyilkos a három őrült...
...és én vagyok a tor...
Vörös lett az ég is, egy egész napja állunk
Sötétbe öltöznek a némán síró lombok,
Temetés lesz éjjel a pokoli erdőn,
Zengnek majd a süket, rekedt ércharangok.
Üresség és magány, ez van a lelkemben,
Egy közeli mohos síron ülök.
Hazugság, Hűtlenség, Gyűlölet fordul felém,
A sírkövön a nevem, tudom én jövök...
2000-10-31
--------------------------------------------------------------------------------
Szeitz István
Gravitáció
Minden test a földre hullik -
Szólt a bölcs mindentudó -,
Ha a lendület elmúlik,
Ez a gravitáció.
Nem értem ezt - így a balga -,
Ilyen világ hogy lehet?
Lefelé húz szívem súlya,
Mégis szeli az eget.
--------------------------------------------------------------------------------
Koncz Teréz
Érzelemmentes
Hinta-palinta, ide-oda inga
semleges képpel egy szép napon át,
gépies életen átszáll a hinta,
nincs dolog már, ami örömöt ád.
Az orromig nézni, napról napra élni,
hinta-palinta légüres térben,
nincsen cél és nincsen semmi,
Nincsen miért maradnom ébren.
Sivár világ, fehér-fekete,
itt-ott egy kis zöldeskék, amúgy semmi se.
Hinta-palinta, vasszínű képlet,
ez lenne nekem, ez a komoly végzet.
(2000.04.04.)
--------------------------------------------------------------------------------
Zsebi Roland
A-nak
A szél fúj, a nap ragyog.
Járom az utam, szabadon.
Várnak rám az Angyalok,
De nem beszélek, hallgatok...
Ölik egymást puszta kézzel.
Az élet véges, nincs reményem.
Félek, félek, kinevetnek.
De nem beszélek, akkor sem.
Mások vagyunk, teljesen.
Álmodjuk az életet.
Súlyos lesz az ébredés.
De nem beszélek semmit én...
Ha majd egyszer földet érek,
A meséket elbeszélem.
Gyermekemben élek majd.
De nem beszélek, talán baj?
2001.IV.20.
--------------------------------------------------------------------------------
Stefanus Hungaricus Firkász
Annácska 1
Szép bájos leányka kedvesen mosolygós arca
Kacsintgat ő le rám vászonról felém fordulva
Sugárzó szemében aranyként izzik csillogása
Elkápráztat ő s magával ragad e kép látványa
Csak nézem vajon ki ő ily elragadó madonna
S hogyan került ő rá festőnek színes vásznára
Meleg színeiben gazdagon árnyalt ívű vonása
A szépséges énje az ami öt erre predesztinálja
E leányka fiatal és szép a világot már bejárta
Ez így igaz járt már Amerikába sőt Brazíliába
De jutott Ö el már Magyar-honba az óhazába
Jelennek napjait manapság ő szenteli iskolába
Ecsetnek és színeknek ő mestere valódi tudója
A festőnek saját lányát ábrázolja ezen alkotása
Klasszikus a stílusa és érezhető Rubens hatása
Ecsetjét palettáin tehetségével Isten is irányítja
Szépséges fiatal a leány arcát fény beragyogja
Szemeiben az élet öröme tükröződik kihívásra
Női alakját a Teremtő is a vászonokra álmodta
Es ezen kihívást festőnő örömmel el is fogadta
A ruha szemet gyönyörködtettő finom szabása
Gallérjának királyi selymekből átszőtt formája
Ifjúi fenséges termetének tüneményes tartása
Képen a tapintható szépség mesteri ábrázolása
Csak Isten a valódi tudója ily tehetségek adója
Milyen gyötrelmes az élet maradandót alkotva
Az elragadó képet melyet a festönö indit útjára
Ezrek ó ezrek csodálnak majd eljövő századba
2000-12-03 16:01:49
--------------------------------------------------------------------------------
Halász Ildikó
Éjjel
Magamra zárom az ajtót
Az éjjel rám zárja az eget
Nincs más dolgom
csak bekötni és titkolni minden sebet
És nem álmodni
Nem írni
csak érezni
érezni
Ahogy átáramlik rajtam az élet
Olyan viharos most minden
Szívem emlékeimhez téved
S keserű-édes varázsvilágom
köszönt.
Odakinn, az alvó fák mögött
Óriási a csönd.
--------------------------------------------------------------------------------
Mosolygó Miklós
Vihar a Balatonon, toronyból
Felcaptatok a hímzett lépcsőfokon,
Sötét van, hideg szél,
Az erkély felett csúf regét mesél.
Sötét van, de nem az éj csenget,
Vihar renget kaput, falat,
Szürke árny suhan a kertek alatt.
Az erkély borús, rozoga,
A szél kezdi ki forogva,
Keringve, a fejem is kap belőle.
S lőn, leszáll a sötét köpeny,
A szilánkos ég egykönnyen,
Beleszakad a világba.
A Balaton zabos,
Mint a kalapos csikós,
Hajtja a nyerges vizet.
A hullámhab a ló sörénye,
Semmi nem áll elébe,
Ha igen, elbukik.
A nád csak jajveszékel,
Rí, nem hiszi el,
Hogy itt a vég, itt a vég.
Az egen villámkaréj szaggat,
Tudja hogy enni a kaphat,
Ha céloz s talál.
S jaj annak,
Kit villám aggat holtra,
Mert elég, elég.
Keleti tartomány bűnkorom,
Nyugat akár egy ikonon,
Feszült s halovány.
Csak a Dél rezzenéstelen:
-Somogy, ébredj velem!
Szólt az ég.
S mint egy csatakiáltásra,
Sárgul a felhők piros karimája,
Kiderül, kiderül.
|
|
|
A H É T V E R S E
|
RISE, Magyar! is the country's call!
The time has come, say one and all:
Shall we be slaves, shall we be free?
This is the question, now agree!
For by the Magyar's God above
We truly swear,
We truly swear the tyrant's yoke
No more to bear!
Alas! till now we were but slaves;
Our fathers resting in their graves
Sleep not in freedom's soil. In vain
They fought and died free homes to gain.
But by the Magyar's God above
We truly swear,
We truly swear the tyrant's yoke
No more to bear!
A miserable wretch is he
Who fears to die, my land, for thee!
His worthless life who thinks to be
Worth more than thou, sweet liberty!
Now by the Magyar's God above
We truly swear,
We truly swear the tyrant's yoke
No more to bear!
The sword is brighter than the chain,
Men cannot nobler gems attain;
And yet the chain we wore, oh, shame!
Unsheath the sword of ancient fame!
For by the Magyar's God above
We truly swear,
We truly swear the tyrant's yoke
No more to bear!
The Magyar's name will soon once more
Be honored as it was before!
The shame and dust of ages past
Our valor shall wipe out at last.
For by the Magyar's God above
We truly swear,
We truly swear the tyrant's yoke
No more to bear!
And where our graves in verdure rise,
Our children's children to the skies
Shall speak the grateful joy they feel,
And bless our names the while they kneel.
For by the Magyar's God above
We truly swear,
We truly swear the tyrant's yoke
No more to bear!
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Mai elemzésem témája:
Koncz Teréz
Érzékeny
Finom vonal, kellemes ívben,
formátlan alakok pasztell színben,
halvány árnyékok, tüll és selyem,
libbenő haj mögött sejtelem.
Koncz Teréznek már többször jelent meg műve az Énekes Vazulban. Első beküldött verseit olvasva is feltűnt, hogy ezekben a művekben "van valami." Valami egyedi. Élmény, ahogy a költőnő játszik a szavakkal. És hogy hosszabb művei helyett, miért ezt a rövidet választottam? Nem, nem lustaságból. Az elemzésből egyébként kiderül.
Kissé impresszionista, kissé kubista, kissé natúr. Koncz Teréz érzékeny a külvilágra. Érzékszervei kifinomultak, a világ történéseit, érzések, álomképek formájában gyűjti versébe. A képek nem tiszták, elmosódott, laza ecsetvonásokkal rajzol a költő, szavai, szóvirágai felszínes ingerek, melyek súlya nem is jön át, ha az olvasó hanyagul átsiklik a versen. De álljunk meg egy pillanatra! Ízlelgessük csak kicsit a szavakat. Finom, kellemes, halvány, pasztell. Jóleső, simogató szavak, akár egy impresszionista tájkép: figyeljük meg, hogy a költő milyen mesterien rakja össze versét, a sok folt-kép az utolsó versszakban hirtelen kitisztul (libbenő haj), hogy aztán ismét a távolba fókuszálva elmosódjon a sejtelmes végtelenbe.
Nagy valószínűséggel a költő maga az, aki érzékeny, s aki ebben a négy sorban ki is fejti érzékenységének lényegét. Líra.
Figyeljük meg, hogy a vers térben hogyan tagozódik. Az első sor közvetlen előttünk játszódik, egy női alak kontúrjai kelnek életre. A második és harmadik sor a kontúr mögött jelenik meg, szinte színpadi hátteret teremtve a főszereplőnek, aki nem más, mint maga a költő(nő). A háttér képek tompa díszletek, formátlanok, halványak, mégis valami ősi érték, örök szépség árad belőlük (selyem). Az utolsó versszak ismét az előtérbe varázsol bennünket, ahol a női alak meglibbenti haját mielőtt végleg eltűnne. Ugye milyen szép?
Ez a négy sor egy apró, üvegbe zárt színpadi ikon. Rohanó, lüktető világunkban valódi kincs.
(Ingotus)
|
|
|
