|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 7. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
Még mindig folyik
Kovács Pali, helyesebben Paul Kovacs, idegenbe szakadt hazánkfia, meglátogatta a világ legnagyobb vízesését. Leült a Niagara folyó partjára és nézte az alázúduló irdatlan víztömeget. Nem érdekelte, hogy tulajdonképpen itt két vízesés is van, az amerikai (Buffallo) és a kanadai (Lópatkó). Csak nézte, hogy folyik! Nem izgatta az sem, hogy az amerikaiak sárga köpenyben, a kanadaiak pedig kékben közelítik meg saját vízesésüket. Azon sem gondolkozott el, hogy a világ ezen csodája a jégkorszakban alakult ki, két őslemez összecsúszásával. Mit törődött azzal, vajon miért az Erie folyik az Ontarióba, és nem fordítva! Csak nézte az alázúduló víztömeget. Fél óra elteltével a Niagara még mindig folyt. Ugyanúgy. Fél nap elteltével még mindig. Aztán eltelik tizenöt év és Paul Kovacs - most már családostul - ismét a Niagarát bámulja. Nézi, aztán megszólal: Még mindig folyik…
Tanúsíthatom, még mindig folyik, bár azt tudjátok-e, hogy éjszakára „elzárják”, hatalmas turbinákba terelik a vizet? Némi iróniával, csak a turisták kedvéért üzemel a vízesés!
Más. Az ÉKT túlélte első évét. Költészetünk tavalyi jégkorszakában, két ősköltő és két őstehetség összetalálkozásával jött létre korunk irodalmi (kerek) asztaltársasága, a világ kis csodája. És azóta él. Még mindig él. Akár egy Niagara, ereiben az élet még mindig folyik. Azonos lendülettel, elpusztíthatatlan erővel. Boldog Születésnapot ÉKT! (A július 28- ünnepi ülésről és kocsmai verekedésről kiküldött tudósítónk – jómagam – számol be az ÉV 8-ban.)
Az Így írunk mi (imi) rovatban újabb mexikói sorozat indul. Ezúttal Nagy és Revuczky fő művét, 111 versszakból álló történelmi eposzát élvezhetitek. Az új csillag neve: HUNOR. Kereskedelmi televíziók sem játsszák! Emellett bevágtat életünkbe maga Énekes Vazul, valamint Nagy Lajos kritikát ír a kritikusokról.
Mr. Ruweszki, a REporter, „Soup of the Day”, avagy szösszenetek az Újvilágból címmel új rovatot indít – segítőtársa a leleplező-sztár Mr. Jusztis Marina – tájékoztatva kedves olvasóinkat Kanada szürke hétköznapjairól, ígéretünkhöz híven.
Az Így írtok ti (iti) - ben Rozsda Ottó átszakítja a célszalagot. Fotó, pezsgő, autogram. Mozó végre eljegyzi BORátnőjét, Veres Máté megörvendeztet bennünket egy igazán hosszú verssel, Tihanyi Zsolt saját tornyát építgeti, Kalandor pedig korai letargiába zuhan.
A hét verse rendhagyó. Érzékelteti a költészet és a politika összefonódását. Csak erős idegzetűeknek!
A hét elemzése rovatban Nagy Lajos sztoikus nyugalommal, egy patológus elhivatottságával, egy sírásó humorával boncolja (vagy inkább koncolja?) fel Zanzibárék dalszövegét.
Revuczky Mátyás (Ingó-Tus)
|
|
|
Í G Y Í R U N K M I
|
Nagy Lajos
A verselemző önvallomása
Nekem ne mondja meg senki hogyan írjak,
Miről, kinek és mennyiért!
S ne tegye közzé egy nyamvadt hírlap,
Hogy műveimből mennyit ért!
Nekem ne magyarázzák bele hol ültem,
S hogy mit éreztem éppen
Mikor az izzó szavakat formába küldtem
A tojásdad vers-öntödében!
Nekem ne róják fel az alakját
A rég kihűlt anyagnak!
De azt sem hagyom, hogy faragják,
Mert én írtam, s magamnak!
Az én verseimet csak az elemezze
Aki maga is verset ír,
Mert csak az kerülhet fel a keresztre
Aki vitte már vállain.
--------------------------------------------------------------------------------
Revuczky Mátyás
Énekes Vazul
„Eljő! Eljő, ha mondom barátim!”
Korsót fogok, s asztalom körül,
a tépett költészet három hős elnöke csücsül,
ünnepli éltető, fényező imáim,
fojtott izgalommal, hangomra hevül.
„Messziről jön, ősi földről.”
Mesélem múzsám történetét,
s a csillogó szemek a vén kocsma kövét
rám lehelik, s izzó arcom piros a hőtől,
fokozva körünk közös vérét.
„Kort hoz és szellemet!”
Szinte már döngetem mellemet,
emelem poharam, habja csak fröccsen az égig,
s nemes lendülettel az ízig vér-serleget
meghúzom derékig, kiiszom fenékig!
„Erőt és jellemet.”
Ki álszent, már nem nevet,
Kard és kereszt lóg feszített válla közt,
Csattogó lován a szél játssza a díszeket,
Harsány hahotával a régmúltból értünk jött.
„Ő az énekes Vazul.”
fülében a forró ólom csak álom,
s bár rá tiportak, durván, gazul,
Ő mégis itt dalol, s vágtat a pusztaságon,
Borosan, Délcegen, Újult Magyarul
--------------------------------------------------------------------------------
Nagy Lajos & Revuczky Mátyás
H U N O R
EPOSZ
Trilógia két részben
Nagy Lajos és Revuczky Mátyás fő műve.
Eredeti, cenzúrázott kiadás.
A HUNOR első versszakai egy szürke magyar órán születtek. A feledés homályába merült már, hogy tulajdonképp melyikünk is kezdte el. A versszakok eleinte felváltva születtek, ám az idő azóta eggyé mosta őket. A HUNOR írásakor tizenhat évesek voltunk.
Szereplők:
HUNOR: az őserő
SZILVIA: a szerelme
TÁRKONY: a szolgája
MARI: a szolgájának a szerelme
KRECSÁK GÁBOR: pap
Játszódik a XVI.-dik században.
„Előbb halva lássa pogány eb testünket
Hogysem elvesszük megszámlált kéncsünket
Hogysem ő pórázon hordozzon bennünket
Szabadságunkkal együtt rontván hírünket.”
(Zrínyi)
EXPOSITIO
Az tollam forgatám, hogy költeményem keljen,
Adj Múzsám erőt, hogy hazudnom ne kelljen!
Adj lelkemnek hitet, hogy ne csüggjön kedvem,
Márs hadak Istene most tollam vezéreljen!
Írom hát az versem hős török időkbül,
Mikor magyar küzdött keresztyén erőbül.
Dicső csatát víva napszámra, örökre,
Honi szívvel támad az pogány törökre.
Ez hírös időkbül születé az csillag,
Az történelem viharában fénye mindég csillog.
Most írom róla ódám, az kolosszus Hunorról,
Ez az elképzelésem eme távoli dologról:
ELSŐ RÉSZ
I. ÉNEK
Vala az nagy pusztákba’ kóborló keselyű,
Az karja izmos, élete keserű.
Mikoron magányosan pediglen ő kóborol,
Az török vérével tetteket megtorol.
Vala az íjában az rettenetes húr,
És vala az eledel melynek neve húr-
ka. Töröknek kínját ő léte szaprítja,
az hírös kardjával az pogányt aprítja.
Ő az úton halad, merre vivé dolga,
Bár inkább az nők után gyalogolna.
Mostan pediglen török bukkan elibe,
De nem sokat facáz, kardot márt belibe!
Jajgat az hatalmas török de basa!
Mert az vastól igen-igen megfájdult az hasa.
Könyörögvén kéré az magyar daliát,
Ne hányjon kardélre több török janicsárt.
Az magyar vitéz lelkének világa,
Mely az csak magyar hazáját imádja,
Mostan megingá és szorítá az vasát,
Az kegyes indulattal hallgatá az basát.
„Mondandód általam értelemre talál.
Nem vár az törökre kardom által halál.
Magyar hát nem támad az gonosz törökre,
Ha édes hazámat elhagyá örökre!”
Az nagy magyar sólyom eltevé az fegyvert,
S bágyadt mosollyal támad fel az kegyvert.
Janicsárok lepék el mostan az mezőt,
Lerohanják mind az uruknak vétkezőt.
De az vitézünknek egyéb sem kellett,
Szempillantás alatt termett lova mellett!
Felugrá az lóra, elvágtatá torral,
S magában biz’ ám nemes bosszút forral!
II. ÉNEK
Lovaglá az éjjel, lovaglá az nappal,
Most az hűs erdőben találjuk egy pappal.
Messziről látván tanújelét adják,
Hogy egymást pedig mostan nem először látják.
Az hírös daliánk hallá most az paptól,
Nem lesz nyugodalma ez nevezetes naptól.
Az kegyetlen basa és pogány népe hada,
Eger vára ellen mostan hadakoza!
Elindulá hát az magyaroknak gyöngye,
Búcsúkor az papnak kicsordul az könnye.
Megható ez jelenet, vala valós dráma,
De mostan szügyli lovát s indulá az várba.
Az vágtata jobbra, az vágtata balra,
Most valami zörren, az valami barna!
Az lova felnyihog, hősünk földre esve,
Ott morgá előtte az félelmetes medve!
Az medvének csorga könyörtelen nyála,
Ezzel biz ma este az rossz ördög hála!
Támadá sasunkra, karmait ki mereszti,
De belőle az szuszt hősünk ki ereszti!
Megforgatván kardját az beste sebébe,
Belenyúlá mostan nadrágja zsebébe,
Kivevé az bicskát, mely aczélozza kedvét,
És vadászi hévvel megnyúzá az medvét.
Majdan letelepszé az fa árnyék alá,
És az fáradtságtól egy jóízűt alvá.
Az pihenés után tovább vivé uta,
S fél óra múlva egy kaptatóra juta.
III. ÉNEK
Az kaptató hegyén látá fényes tájat,
Melyben hat lóval egy sebes batár vágtat.
Utána vagy negyven ádáz török futa,
És az legényünknek most eszébe juta:
„Ez batár ama szép Szegedrül hala-
d! Benne asszonyom és anyósom vala.
De ah! Pogány lohol nyomába, utána,
Megmentem szerettim, irány az batár. Na!”
Megszügyleli lovát szép formás vitézünk,
És úgy száguld az réten, hogy szájtátva nézünk!
Az török meglátván fejvesztetten futna,
De előre kerül az rettenetes szabja!
Az rövid küzdelmet látá, ki ezt nézi,
Eme furcsa csata nem éppen vitézi.
Az glóriás hősünk előrántja kardját,
És széjjel kergeté az kegyetlen hordát.
Az csatának vége, tovább már nem halad,
De hős vitézünk szeme, hát szájtátva marad.
Mert nyílik batár ajtó, s történik az dráma:
Az batárból kilép egy idegen dáma!
Az meglepetés csak fokozódik mostan,
Mert lovagunk elé az királyné toppan!
Hálásan nézé az megmentő lovagot,
Majdan kalapiból kitép egy szalagot.
(folytatjuk)
|
|
|
S O U P O F T H E D A Y
|
Új rovatunk érdekes történetek virágfüzére. Kultúrák keveredése, kultúrák találkozása. Csak röviden. Íme az első csokor:
Kanadában minden étteremben van „Soup of the day” – a nap levese – általában két dollárért.
Torontóban a fehérek kisebbségben vannak. Úgy hívják őket, hogy „visible minority” – látható kisebbség.
Nem tudnak róla a kanadaiak, hogy a CN Tower – Észak-Amerika legmagasabb tornya – egy magyar ember tulajdona lenne, mint ahogy azt a volt „Riporter” állította.
Az eszkimó kifejezés, ami eredetileg húsevőt jelent, politikailag inkorrekt, negatív diszkriminációnak számít. Az eszkimókat kizárólag „inuit”-nak szabad hívni. A feketék hivatalos megnevezése afro-amerikai.
Az indiánok is megelégelték azt a nevet, amivel annak idején Kolombusz „megtisztelte” őket. Mostanában ragaszkodnak a „first nation” – első nemzedék megszólításhoz. Nemrégiben a vikingek is harcba szálltak a „first” jelzőért, mert szerintük ők voltak az első telepesek az amerikai kontinensen.
Quebeck az egyedüli tartomány Kanadában (de lehet, hogy az egész világon) , ahol úgynevezett nyelvrendőrség működik. Ennek a nyelvrendőrségnek az a feladata, hogy megbüntesse azokat a kereskedőket, boltokat stb., akik közterületen angol nyelvű feliratot helyeznek el. Montrealban egyetlen angol feliratot láttam: SEX SHOP.
Az indián lakosoknak nem kell útlevél, az Észak-Amerikai kontinensen oda mennek, ahová akarnak, Kanadától Mexikóig és vissza.
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Mozó
BORátnőmnek
Bortól duzzadó poharam vajon
Vár-e még rám?
Vagy, mint tikkadó üde hajadon
Vállalja sorsát...
Hűsíteni égő, lüktető ajkamat,
Mint ősi elixír.
Vágyom zsibbasztó, mámoros nedvedet
Ízlelni buzgó hévvel.
Gömbölyű bódító párád növelje kedvemet
Pezsgő gyöngyökkel játszó nyelvvel.
Hűséges igaz szerelmem maradsz, kócolom fürtödet.
Örökre eljegyeztelek!
--------------------------------------------------------------------------------
Veres Máté
SZÜLETÉS
Nemrég, még tegnap, alig tizenhat
Éve még csak egy futó gondolat
Voltam én, a véletlen különce,
Egy tegnapi szerelem gyümölcse.
És a sors furcsa ítélőszéke
Előtt engemet élni ítéltek,
És ki én voltam, hiába kérte
Hogy ne tegyék ki egy őrült világ
Kénye-kedvére, utolsó rongynak,
Mit beszennyeznek és megrontanak
Most mégis itt vagyok, játékszernek
A semmibe rohanó világnak
Miben élni annyian imádnak
Kiűzött az ég, talán mert én nem
Vagyok az istenek közé való,
Csak egy ostoba, hívő halandó
S az ítélet, mely a keresést
Tűzte célomul a hazugságban,
Meglelni az embert a hibákban
A szépséget a halál arcában,
A hitet a kétségbeesésben,
Értelmet az értelmetlenségben
Lesújtott, és ím, idelenn vagyok,
Valaki a szíve alatt hordott,
Szeretett és elűzte a gondot,
Befogadott egy méh és eldobott.
Nekem a születés
Maga volt a kitaszíttatás
A Paradicsomból
Hirtelen löktek át
Már nem tudom, akartam-e
Egyedül levegőt venni
Hirtelen löktek
Sötétből a fénybe
Melegből a télbe
Nemlétből az életbe
A zárt térből
Az örök végtelenbe
Az állandóságból
A mindörökkön örökké
Kiismerhetetlenbe
Hogy várjam a minden elszaladó
Pillanattal hozzám közelebb húzódó
Halált
Futnék vissza, de most már nem lehet,
A múltam mindörökre elveszett,
Tévedés volt, hogy hagytam magamat
E végtelen gyehennába szülni
Jobb lenne még mindig a semmi
Sötétjében és biztonságában egynek lenni
A soha meg nem születettek között
De itt vagyok, és bármit teszek,
Ugyanott lesz a végállomás,
A pokol tornáca vár, és senki más
Kínok közt születtem tegnap éjjel
Holnap hajnalra a halál közelg,
De ma reggel semmitől nem félek
Mert ennél a végtelen magánynál,
Csillapíthatatlan szomjúságnál,
Mely ajkadért lángol mindörökre
A halál sem lehet rosszabb, tudom,
És ha éjjel egy árny fölém hajol,
Majd fénytelen képébe nevetek,
És megkérdem, hol késett eddig ő,
Ki miatt megformált a Teremtő,
Akinek két gyönyörű szemében
Újra megszülettem, hangja selyme
Fellobbantotta az életszikrát,
Testének ívei mögött életem
Értelmet nyert, s mint kivert kutyát,
Úgy gyűlöltem magam, mikor mégsem
Akart a második lenni, aki
Birtokolja semmit érő éltem
És én szerelmét hiába kértem
Ő azt másban vélte megtalálni,
Bár levegő helyett őt kívántam
És most fáj mindkettő, tüdőm sajog,
Hogyha lélegzetvételre bírom,
És megőrülök, mikor azt látom
Hogy teremtőm s ádáz gyilkosom,
Kit jobban szeretek magamnál is,
Boldog mással, kiről nem tudhatom
Látja-e azt a lányban, amit én,
Tudja-e, élete mily sokat ér,
S hogy kedvéért meghalna-e ő?
És nekem némán kell tűrnöm mindezt,
És remélnem, hogy a kínok között
Bűneim alól feloldoztathatok…
--------------------------------------------------------------------------------
Tihanyi Zsolt
Felépítettem magamnak saját tornyomat.
Saját csontomból, saját véremből,
saját magam zártam bele, magam elől,
nem lesz belőlem ködös emléklenyomat.
Elsötétült fényes égboltom
nem ragyoghat rajta örökké
fényes kis csillagom többé
nehéz csata, egyedül kell megvívnom.
Nekiszaladnék üres fejjel a falnak?
Emlékképek, csak az emlékek élnek
a gondolatok kimondva már nem félnek
Akármilyen szép is volt, az emlékek felfalnak.
Nem haragudtam Rád, nem gyűlöltelek.
Nem akartam nem feledni, nem szenvedni,
Nem akartam tudni, nem érezni, nem tudni.
De tudok haragudni, gyűlölni, érzéseim kivégeznek.
Fájdalom eltiporsz. Halj már meg. Halkan, lassan,
ahogy meghalt Benne minden nem kimondott
érzés, vágy, amit, - hogy ha volt is - elhallgatott.
Ahogy állok egymagam, füledbe suttogok halkan
Két kezemben tartom magam, fényképed kiesett.
Nem talállak sehol, már ne is keresselek mondják.
de ha hangod meghallom, előttem vagy újra, bántják
kis szívemet békés szavaid, amik pedig csak úgy jönnek
--------------------------------------------------------------------------------
Kalandor
Letargia
Romos templomokban
Vén anyók siratják fiuk remegve.
Krisztus szobra riadt.
Ha ezt tudja nem megy a keresztre.
József átkozza magát,
A gyerektartást mért vállalta el.
Ez a gyerek nem az övé,
S neki mégis vállalnia kell.
Mária szabadkozott,
Hogy a szomszédot tisztára mossa,
De férje tanult ember,
A biológiát tíz éve tapossa.
A szűznemzést nem ismerhette,
Csak nézett maga elé ostobán.
A távolból fűrész zaja hallott,
Keresztfát ácsoltak Golgotán.
S mert a Megváltó felnőhetett,
S latrok közt hagyta el e világot,
Méltán várta a szebb jövőt,
Milyet csak a Paradicsomban látott.
S most templomokban
Vén anyók siratják fiuk remegve.
Velük zokog Krisztus,
Ha ezt tudja nem megy a keresztre.
Egy bomba süvít,
Majd Isten házára talál.
A Messiás fejét veszti,
Az anyók vére a gyilkosra száll.
De a gyilkos is halott.
Az emberiség pusztulóban.
Néma utcákon patkányok csámcsognak,
Ők hittek a Megváltóban.
--------------------------------------------------------------------------------
Rozsda Ottó
Az első Kinizsi százasom (5)
(elbeszélés)
Akik beszélgettek azok sem hangoskodtak, nem volt már senki földobott állapotban. Mielőtt tovább indultunk volna, ettem egy pár nápolyit és ittam még egy-két korty vizet. Ekkor még itt bent az erdőben nem érzékeltem, hogy már nemsokára virrad. Körülbelül húsz percet tartózkodtunk ezen az ellenőrzőponton. Nagyon nehezen tudtam elindulni, szinte be kellett járatni a lábaim. A magas Copfossal mentem elől, mögöttünk a lány egyre jobban lemaradt. Nem sokat (még ötszáz métert sem) mentünk még ekkor a kulcsosháztól. A Copfos újra mondta a lány nevét. Mikor már nem lehetett hallani a választ a megvártuk a lányt. Azt mondta a Copfos, ha ilyen lassan megyünk, akkor nem fogunk időben célba érni, fog diktálni egy nem túl gyors tempót, és próbáljuk meg azt fölvenni és követni. Ebben megegyeztünk. A lány lába egyre jobban bejáródott. Most én mentem hátul, de persze többen is jöttek mögöttünk. Közben kezdett virradni. Az utat még nem lehetett látni elemlámpa nélkül, de a fák koronája fölött már látszott némi derengés. Vártam is nagyon a reggelt, mert már megint úgy éreztem, hogy egy marék apró kavics belement a bakancsomba. Aztán egyszer csak egy széles útra értünk, ahol már nem értek össze fejünk fölött a fák koronái. Többen lekapcsolták az elemlámpát.
Nem éjjeli sötétségben mentünk, hajnal volt ez már a javából. Aztán újra bementünk az erdőbe, a fák koronái megint összeértek a fejünk felett. Már nem kellett elemlámpa és ezért már nem voltam rászorulva másokra. Meg is álltam és levetettem a cipőmet, hogy kirázzam belőle az apró köveket, melyek a talpam szúrták. De biz abban nem volt egy darab kő sem, csak úgy éreztem. Kezdett elviselhetetlenül fájni a talpam. Túl sokat mentem már ahhoz, hogy föladjam – gondoltam – megyek, még csak bírom, tűrni kell tovább a fájdalmat. (Erre, Somlyóvár után már láttam sántikáló túrázókat is. Gondoltam nekik biztosan jobban fáj a lábuk, mint az enyém, még sem adják föl.) Mire újra fölvettem a cipőm, a Copfosék már száz méterrel előttem jártak. Aztán kiértünk az erdő szélére, az erdei kerítés mellett vezetett az út, majd ligetes mezőkön, szántóföldek szélein mentünk. Ezen a szakaszon két tizennyolc év körüli lányt előztem meg. A lábam megint elviselhetetlenül fájt, most nem a talpam, hanem a bokám nyomta a bakancs. Újra lecseréltem a bakancsot a sportcipőre. A cipőcsere jót tett a lábamnak, egy kicsit gyorsabban haladtam, mint a bakancsban. Persze a talpam egyfolytában fájt. Az útleírásom a hátizsákban volt, nem volt kedvem elővenni. Úgy becsültem, hogy még közel hét kilométer lehet hátra a célig. Egy fél órát mehettem így egyedül az úton, nem bírtam utolérni az éjszakai útitársaim. Két, három ház volt az út jobb oldalán, gondoltam ez lehet Kisegyháza-puszta. Aztán ligetes, akácos, nyárfás vidékeken, szántóföldek szélein vezető földutakon mentünk.
A célba érkezést megelőző egyik szép emlékem a hajnali út menti kísérő zene volt, melyet az úthoz közeli nádas, mocsaras szegéllyel övezett tóban hemzsegő békák kórusa adott elő. Ahogy távolodtam a nádastól a békák kórusának zaját egy egészen más fajta zaj váltotta föl. Közeledtem az autópályához és a gyorsan közlekedő autók búgását egyre erősebben hallottam. A Copfos már több mint kétszáz méterrel előttem járt, a lány pedig még őt is megelőzte vagy ötven méterrel. A köves út, melyen mentünk az autópálya alatt áthaladó műútra vezetett. Amikor áthaladtam az autópálya aluljárója alatt, egy húsz év körüli srác várta társait. Kérdeztem tőle, milyen messze van még a cél. Mondta, hogy két kilométer. Fél hat múlt pár perccel. Gondoltam, ha téved, - és egy kilométerrel még több van -, most már akkor is odaérek háromnegyed hétre. Ezért újra zoknit igazítottam, volt rá időm. Most már nem siettem senki után. Pár száz métert a műút szélén mentünk, majd a jelzés az út melletti erdőbe vezetett. Itt egy fiatal párt előztem le, a lány nagyon húzta a lábát. Az erdőben egy kacskaringós ösvény vezetett, de fő iránya a műúttal párhuzamos volt. Bő tíz percet mentem ebben az erdőben, mikor beértem a közeli településre. Ez volt Szárliget.
Láttam az úton az előttem haladókat, ők is elég lassan mentek már. A faluban a jelzés a vasútállomásra vezetett. A vasútállomáson jöttek szembe túrázók, akik már teljesítették a távot. Bíztattak, mondták, hogy csak ötszáz méter. Itt már ez is soknak tűnt. A vasúti sínek mellett Pest felé mentünk, majd a vasúti sínek alatt egy aluljáró vezetett a szárligeti általános iskolához. Az iskola előtt sokan voltak, vagy harmincan olyanok, akik már befejezték a távot, és vagy húszan sorba álltak. Én is vagy öt percig sorba álltam, mire elkérték az igazoló lapomat. Ráütöttek egy pecsétet és kinyomtatták a túra teljesítését igazoló emléklapot. Hat óra múlt öt perccel. Először teljesítettem a kinizsi százast. Az iskola ebédlőjében gulyáslevest osztottak, gondoltam kikanalazgatom a levét és eszem belőle pár szem húst is. De annyira ízlett, hogy megettem az egészet. Nagyon fáradt voltam. Voltak olyan fiatalok (húsz év körüliek) akiknek volt kedvük tréfálkozni. Itt volt a Copfos is, akinek megköszöntem, hogy az éjszaka velük mehettem. Visszasétáltam a vasútállomásra. A fél nyolckor induló vonattal mentem Tatabányára. Ott helyi járattal mentem az autóbusz végállomásra, ahonnan az Ajkáról Esztergomba menő autóbusszal háromnegyed tíz után értem haza Bajnára. Az autóbuszra Tarjánban vagy tíz fiatal szállt föl, akik - mint elmondták - nem tudtak végig menni a túrán, az út kétharmadánál föladták, majd jövőre újra megpróbálják. Jövőre én … ?! Még nem tudom.
Bajna, 2000. június 25.
Szerkesztői megjegyzés: Amint arról előző számunkban már beszámoltunk, Rozsda Ottó az idén duplázott. Most már tudjuk, jövőre triplázni fog.
|
|
|
A H É T V E R S E
|
Tóth Árpád
Az új isten
Új isten szól hozzátok emberek!
Nem templomok setét hajóin úszó
Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
Barnult szentképek arany keretéből,
Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
Alabástrom közönnyel hallgatag,
Hívők csókjától koptatott szobor,
Nem méla, hosszú, vont litániák
Cukros hullámát untan szürcsölő
Egek lakója!
Nem!
Új isten ez!
Új isten szól hozzátok, emberek!
Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
Ki arca elé vonta az eget,
Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot,
Nem!
Ó, de nem is föld bálványa Ő,
Mint ama Mammon, aki ült hízott
Gőggel rajtunk, s szájától milliom
Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
S a szürcsölő, szívó karok befonták
A szüzek testét s feltörték finom
Velőért a költő zengő agyát,
S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
Átkúsztak a robotos termek odván,
S felitták mind a könnyet és az átkot,
S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
És új éhséggé, bár e telt belek
Már a nehéz aranytól eldugultak,
S a rothadó nagy testre már kiültek
Félelmes és aranyló hullafoltok…
Most új isten szól néktek, emberek!
A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
Ki országlépő-tágra tárja lábát,
S Földet rengésre tépő hangja zeng
Piros Keletről a sápadt Nyugatnak;
„Ím eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”
És megy, s dörgő léptére messze reszket
A sárga Szajna s medréből kicsap,
Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
S az Óceán zöld üvegén vörösen
Előre rezg ezermérföldes szárnya,
S átfogja a Fehér Ház vak falát…
Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
A szíved hajtó, élő, drága nedv,
A diadalmas vörös lüktetés
A mi bús vérünktől is gazdagult,
S világra ömlő harsonád sodrába
Gyötört torkunk reszkető hangverése
Szerényen s mégis segítve simul:
A kicsiny, árva magyar jaj-patak
A messzezengő nagy moszkvai árba,
Mely most tisztára mossa a világot:
Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mint elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár,
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel –
Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket!
(1919 április)
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Mai tudományos elemzésem témája:
Zanzibár (Doni)
Szeretnélek
Rossz vagyok, rossz vagyok
Mint az álszent angyalok
Glóriám hamis, de láthatod
A mosolyod zöld és nyugtató
Eredeti, bájos, megkapó
Titkaimról hébe-hóba
Műszereim mutatója
Meg-megrezdül, de az se más
mint molekula koccanás
Szeretnélek csak egy percre
Egy percig had lássalak
Szeretnélek csak egy percre
Az este a tiéd marad
Az ősz minden színt megrabol
De engem el nem ér
Mert téli színhez már nem ért
S az én színem fehér
A fájdalom a tiéd, de mi marad nekem
Fagyos ujjam rajtad csak pihen
Szeretnélek csak egy percre
Egy percig had lássalak
Szeretnélek csak egy percre
Az este a tiéd marad
Most vállalkozom először (és valószínűleg utoljára) DALSZÖVEG elemzésére, és úgy gondolom, hogy maradjunk is ennél a kifejezésnél. Hogy miért, az az alábbiakban talán kiderül.
Nem szeretném megbántani a szerzőt (tekintettel arra, hogy az együttes egyik tagja – jelen esetben maga a szerző - igen jó barátom), így – némi túlzással - azt kell megállapítanom, hogy nem is olyan rossz ez a kis versike. Nem mondom, hogy nem lehetne jobb, de hát ne legyünk telhetetlenek. Hogy stílszerű legyek: SENKI SEM TÖKÉLETES.
Ha poénkodni akarnék (ami nem stílusom és nem is illik a műfaj komolyságához) azt mondhatnám, hogy a szerző a dalszöveg első sorában nyomatékosan értékeli saját adottságait a versírás területén. Pár sorral arrébb azonban megvillan egy középiskolás irodalom-órai emlék.(Tudom, mert egy sorral mögöttem ült.) Felszakad a semmiből és ott lebeg a levegőben, mint egy másnapos kolibri: „molekula koccanás”. Ez egy gyönyörű költői kép, és annyira beleillik ebbe a szövegkörnyezetbe, mintha Ganxta Zolee újraírná a Himnuszt. (Reméljük nem fogja!).
Mielőtt azonban az érintett azt vágná a képembe, hogy: „Írjál jobbat, ha tudsz!” ki kell jelentenem, hogy (nem) tudnék. Nem lennék jó dalszövegíró. Higgye el a kedves olvasó, hogy nem is olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Egy teljesen önálló, a versírástól homlokegyenest eltérő stílusról van szó. Egy kicsit ez érződik mai elemzésem tárgyán is. A szövegíró ugyanis megpróbál költői képeket használni („molekula koccanás”, „fagyos ujjam…”), de ezt váltakozva teszi néhány igen eccerű, tipikusan dalszövegszerű gondolattal. És pontosan ettől lesz egyéni ez az alkotás. Ebben nyilvánul meg a stílusváltás. Ettől lesz dalszöveg a vers. Azt is mondhatnám (és később ez irodalom tankönyvek mottója is lehet), hogy „némely dalszöveg a vers mostohatestvére, az irodalom törvénytelen gyermeke” - némely csak nagyon távoli rokona vagy még az sem.
A dalszöveg önmagában azonban csak ritkán állja meg a helyét, ritkán hordoz önálló irodalmi értéket. Tulajdonképpen a dalszöveg esetén a zene a domináns, a szöveg csak címke, díszítés. Egy fülbemászó, kellemes dallam elfeledtetheti, illetve eltakarhatja a szöveg minden hiányosságát, ellentmondását.
Hölgyeim és uraim!
Én most arra buzdítom Önöket, hogy dalszövegek olvasgatása helyett inkább hallgassák meg a ZANZIBÁR együttes első lemezét! Kellemes, fülbemászó zene. Nekem elhihetik. Megéri.(Egy ingyen CD-t kaptam ezért az utolsó pár sorért!) Jó szórakozást!
Cegléd, 2001. július 18.
Nagy Lajos
|
|
|
