Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 6. szám
|
V E Z É R C I K K
|
"Boldog névnapot, Énekes Vazul!"
- lett volna a vezércikk eredeti címe, helyette ez lett:
Vita három sor körül
A botrányoktól hangos ÉKT ülések pengeváltásai immár az Internet utcáira kerültek! A taoista bölcsekre igencsak nem jellemző vehemencia, düh, és csalódott marakodás ütötte fel fejét hírhedté vált elemzéseim során. Különösen a három sorosok váltottak ki mély érzelmeket az érintettekből. Hölgyeim és Uraim! Lépjünk túl e mai kocsmán! (Az értelemig és tovább...)
Az Így írunk mi rovatban végre legördül a függöny az utolsó költemény után és Revuczky Mátyás szófo..lyományát is élvezhetitek.
Az Így írtok ti - ben Rozsda Ottó még mindig megy (időközben május végén duplázott Ottó bátyánk és ismét teljesítette a távot, regény írásáról azonban lebeszéltük...)
Aztán jönnek klasszikusaink: Csercsa Balázs és Bacchus. Itt lesz Szabina, Tihanyi Zsolt és még kevesen mások. Berobban a slágerlisták éléről a Zanzibár zenekar, sokat sejtető szövegeivel, és honlapjukról az is kiderül, hogy senki sem tökéletes. (A "lyrics"-ek műelemzését ők sem fogják megúszni...)
A hét versét Babits írta. Babits még nem volt az ÉKT oldalain szövegben, csak képben. Pedig elnöki kedvenc.
Elnöki "best of " ínyenceknek:
Mácz Ákos: Babits
Nagy Lajos: József Attila
Revuczky Mátyás: Ady
Marina Béla: Ms. Spears
Nagy Lajos is BACK! (Allright!) Letelt, véget ért, bevégeztetett, oka fogyottá vált a világtörténelem egyik legfurcsább alkotói szabadsága. Visszatért körünkbe szakképzett elemzőnk, és végre lerántja a leplet az egész haiku - botrányról, ami kissé ugyan túl lett lihegve, de hát a mai színes világban az értékrendek multi - kultúráját éljük. Remélem ezek után valaki magára vállalja a Védikus irodalom ismertetését, s talán előbújnak rejtekeikből a konfucionisták és a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlóvivői is. A középkori kanadai irodalom ismertetését magamra vállalom...A szocializmus istenítéséről pedig hamarosan ízelítőt nyújtunk.
Ebben a számban is tetten érhető főszerkesztői hatalmammal való akaratlagos visszaélésem, de egyszerűen nem tudtam kihagyni azt a Gyöngyszemet, amit most közzé teszek. (Szórok.) József Attila ír véleményt Babits verses kötetéről. Döbbenetes!
Jó szórakozást!
Revuczky Mátyás (Ingó-Tus)
|
|
Í G Y Í R U N K M I
|
Revuczky Mátyás
Életkép a buszon
Dőre nőcske ült mellettem a buszon,
Istennőm lett mégis, szent-himnuszom.
Fekete szembogara villant pillanatra,
Belém nézett, s haját hátradobta.
Sötét, holló rajként szálltak hajszálai,
Követtem szememmel, ezt a nem mindennapi
törékeny, mozdulat csodát,
Bámultam bambán, s szívtam illatát.
Szemét kerestem ismét, a szemét.
Tudta jól, nézem, nem adta jelét.
Mit nézem, bámulom! az ablakra meredt,
Tudta jól csodálom, mégsem engedett.
S ekkor elöntötte fejem számtalan gondolat,
mind egy körül forgott, körbe-körbe szaladt.
Elszégyelltem magam, mily egyszerű vagyok,
Ő közben leszállt, s rajtam mulatott.
--------------------------------------------------------------------------------
Az Utolsó Költemény (4)
VIII. szín(ész)
Lassan derengeni kezd. A felkelő nap vörösre pörköli a felakasztott és meglincselt kellékes lágyan hullámzó testét. Barna poéta talpig fehér cipőben betántorog a színpadra. A hullaházzá átalakított parkot bizarrá teszi Barna poéta mezítelen teste.
Kórus:
Törpe az ember az anyag örök porán,
Óriási a vágya, de még mindig korán!
Nép:
Jaj!
Barna poéta szorosan Sárga poéta szemébe néz, megnyálazza az ujját és beszélni kezd.
Barna poéta:
Hangok és szavak, ah minő pocsék dolgok!
Vibráló agyamban kergetőző gondok.
Képek és álmok, gondolatok, vágyak,
Sárga kertekben poétázó szájak.
Vakmerő vagy ifjú, erőd sarja romlik!
Szembeszállsz a széllel, hajad lágyan omlik
Vállad peremére és simogatva jajgat,
Mert fáj a közöny, az állig csukott ablak!
Jer, fogd meg kezem, ne nézd miként remeg,
S törjük fel a zárat! Csapból hulló meleg
Verítékkel egyesítve agyunk valódi ízét,
S nézzük szemtől szembe értelmünk vak színét!
Mért vagy te Sárga? Belőlem mért Barna
Foltokat ragadott ki Isten kies barma?
A válasznak fokára ráléphetsz, de vigyázz!
Ha eltörik a létra, keserű a gyász!
Jöjj hát felém barátom, karom nyújtom hozzád,
Egyesüljünk néggyé s áldjuk Krisztus sorsát.
Mert nem attól kemény a szikla, mert nem lágy,
Hanem attól, hogy tényleg kemény!
És, ha ezt megérted Sárga legény,
Akkor jó...
VÉGE
Káprázatos siker! Az élve maradt két néző kalciumcianidot hörpint fel. A függönyös tragikus, ám értelmetlen halála lehetetlenné teszi a függöny leeresztését. A színház igazgató az előadás befejeztével főbe lövi magát. Az épületet ismeretlen erők pokolgépe szaggatja ízekre. Túlélő nincs...
...ám ekkor mindenki megrökönyödésére a Rózsaszín poéta alakja bontakozik ki a porfelhő mögül. Eljött, hogy a döbbent olvasó előtt elszavalja az utolsó költeményt!
Rózsaszín poéta:
Az utolsó költemény.
Első szín, egy öreg nénike
Botorkál be a színpadra...
vége
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Zanzibár (Doni)
Szeretnélek
Rossz vagyok, rossz vagyok
Mint az álszent angyalok
Glóriám hamis, de láthatod
A mosolyod zöld és nyugtató
Eredeti, bájos, megkapó
Titkaimról hébe-hóba
Műszereim mutatója
Meg-megrezdül, de az se más
mint molekula koccanás
Szeretnélek csak egy percre
Egy percig had lássalak
Szeretnélek csak egy percre
Az este a tiéd marad
Az ősz minden színt megrabol
De engem el nem ér
Mert téli színhez már nem ért
S az én színem fehér
A fájdalom a tiéd, de mi marad nekem
Fagyos ujjam rajtad csak pihen
Szeretnélek csak egy percre
Egy percig had lássalak
Szeretnélek csak egy percre
Az este a tiéd marad
--------------------------------------------------------------------------------
Záborszky Szabina
Magányos angyal
Száműzték a mennyből,
így lett ártatlan szenvedő,
szárnyak nélkül érkezett,
szíve fájdalommal volt tele.
Nem értette az égieket,
nem értette döntésüket,
magányos lett egyedül,
szíve semminek nem örült.
Holdfényes éjszakákon,
sétálgatott a folyóparton,
fel-fel nézett az égre,
sok millió csillag fényébe.
Siratta a mennyországot,
siratta a halhatatlanságot,
visszavágyott oda,
ahol szárnyait hagyta.
--------------------------------------------------------------------------------
Csercsa Balázs
Éjszakák
Úgy eltűnt minden, mint egy pillanat.
Szép volt a nyár, de nincsen már,
Az árva tél elragad,
Magával visz az ár.
Nem is oly rég
Mikor táncoltunk
A réten még,
S bokrétát fűztem hajadba,
S a fűszeres estén
Együtt sétáltunk
Te meg én,
S a hold megcsillant
A tenger sötét vizén,
Akkor még jó volt.
De hová lett az az éj,
Mikor veled együtt voltam,
S reggelre már félig holtan
Búgtam füledbe bókot,
Csak adj még, még egy csókot,
Egy utolsót,
Aztán vége?
Elmúlt, mint minden.
Nincsen már.
Mert jó volt elvesztettem,
S vele téged.
Mert repülni vágytam az égben,
S izzó, vörös lángban égtem,
Ezért elmentem keresni más hazát,
Hol nem te vagy, de ezer más.
Hol minden szép, megleltem,
De nyugodni mégsem tud lelkem,
Mert, ha lehunyom szemem,
S vár az álom,
Magam karodban találom,
S eszembe jutnak ama rég halott
Fűszeres éji pillanatok
--------------------------------------------------------------------------------
Bacchus
Kéz a kézben a
világ végén sétálnak:
Galamb és halál.
--------------------------------------------------------------------------------
Tihanyi Zsolt
Szerethetlek
Szerethetlek.
Mert a szél ha fúj,
nem a fákat nézem már.
A hajad fényt vet, táncol,
megölel, csikland, elvarázsol.
Mert a nap ha süt,
nem az árnyékát nézem már.
Sima bőröd vakítón izzik,
gyönyörű fényben nekem játszik.
Mert ha eső ha esik,
nem patakjait nézem már.
Mosolyod rajzolja lehulló harmat,
szemed csillogva árasztja nyugalmad.
Mert, ha nem vagy itt,
nem emlékeket nézek már.
Tudom, hogy nekem vagy, mondod, hallom.
Tudd, hogy Neked vagyok, hallod? Mondom.
--------------------------------------------------------------------------------
Rozsda Ottó
Az első Kinizsi százasom (4)
(elbeszélés)
Itt nem volt erdő, tarvágás volt néhány éve. Csillagos volt az égbolt, ezért nem volt koromsötét. Egyedül mentem a sötétben pár száz métert. Mentem vagy kétszáz métert, mikor beértem az erdőbe. Itt azonban már koromsötét volt, ezért a - most egyébként sem gyors - tempót lelassítottam, hogy mások utolérjenek. Mikor utolértek gyorsítottam, úgy, hogy most egy kisebb, három főből álló társaság élén mentem – lámpa nélkül. Két férfi volt és egy nő, a férfiak teljesítménytúrákról beszélgettek, a nő csendben követte őket. A férfiak közül az egyik hosszú hajú, magas ember, – lehetett vagy 190 cm magas, a haja copfba volt kötve - negyedóránként hátra szólt: "Jössz Betti?" vagy csak ennyit "Betti!" A nő – mint később láttam egy fiatal lány - visszaszólt: "Megyek.". Ők jó tempóban mentek, olyan iramban, amit még én is bírtam. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe és az út hátralévő részében velük mentem tovább, majdnem a célig. Nagyon égett már a talpam, úgy éreztem, mintha apró kövek vagy kavicsok lennének a cipőmben. Alig vártam, hogy Koldusszálásra érjünk, hogy megnézzem a talpam. Negyedkettőkor végre megérkeztünk Koldusszállásra, a hetedik (az utolsó előtti ellenőrző pontra). Az út nyolcvan százalékát megtettük. Eldöntöttem, hogy akikkel ezt az utolsó szakaszt megtettem, velük megyek végig, ezért nagyon figyeltem őket, hogy mikor indulnak tovább.
Ennél az állomásnál is többen voltak, pihentek (ettek), ittak és ruházatot igazítottak. Én is ezt tettem. Talán egy negyed órát tartózkodtunk ezen az ellenőrzőponton és mentünk tovább. A magas copfos férfi (a továbbiakban Copfos), a lány és én. Így hárman. Nem a kocsiúton mentünk tovább, hanem az erdő szélén egy petróleumlámpa jelezte, hogy merre vezet az ösvény, hol megy a kék jelzés tovább. A következő állomás az innen (Koldusszállástól) nyolc kilométerre levő somlyóvári kulcsosháznál volt. Ez a vidék, ezek a tájak nincsenek messze tőlünk, (Bajnától), de én még erre sosem jártam korábban. Jól megközelítettük az előttünk haladókat, mikor egyszer csak az előttünk levők egy ösvénynél letértek az útról. Mikor odaértünk láttuk, hogy a kék jelzés nem arra vezet.
Lehet, hogy tudnak egy rövidebb utat, de mi maradunk a kék jelzésen, mondta a magas férfi. Én pedig maradtam velük, hiszen nem volt lámpám és egyébként sem tudtam hová mentek a többiek. Mentünk vagy fél órát, és se előttünk, se mögöttünk nem láttunk egyetlen elemlámpa fényt sem. Engem ez egyre jobban zavart és ezt meg is mondtam a magas Copfosnak. Megálltunk, megnézte a túraleírást mutatott egy kék jelzést az egyik fán és mentünk tovább. Egyszer csak kiértünk egy hosszú de nem széles rétre vagy egy szántóföldre, melyet erdő határolt minden oldalról. Itt mentünk tovább hosszan a rétszélén, mikor végre észrevettem, hogy, vannak mögöttünk elemlámpafények. Jó érzéssel töltött el, hogy mások is jönnek erre. De egyszer csak a rét másik oldalán szembe mentünk a többiekkel, át is kiabáltak nekünk, hogy nem jó irányba megyünk. Tudta ezt a magas Copfos is, mert már előzőleg mondta, hogy valahol a rét keskeny oldalán kellene lenni az ösvénynek, mely az erdőn keresztül vezet. Láttam én is, hogy itt már nincs letaposva a növényzet, nem jó úton megyünk. Visszafordultunk, az erdő szélén derékig ért a csalán.
A rét keskeny oldalán ezen a csalánon keresztül vezetett az ösvény be az erdőbe, a sötétben elmentünk mellette. Talán csak három-négyszáz métert sétáltunk fölöslegesen. Mások is ideértek és hamarabb megtalálták az ösvényt, mint mi. Végül is fölzárkóztunk hozzájuk, így már nem csak hárman mentünk tovább az erdőben. Felfelé, nem meredeken emelkedő úton mentünk. Jól lehetett hallani az autópályán haladó autók zaját. Végül kiértünk az erdőből a Tarjánt Tatabányával összekötő műútra és ezen az úton mentünk vagy tíz percig Tarján felé. Már elmúlt éjjel két óra, de volt autóközlekedés ezen az úton. Szép csillagos volt az égbolt és már hűvös volt, de nem fáztam. Egyszer csak jobbra fordultunk, egy olyan erdei kocsiúton haladtunk vagy negyed óráig, melynek egyes szakaszain gyalog is alig lehetett elmenni. Végül elértük a Tornyópusztára vezető bekötőutat, mely aszfaltozott út. Ezen az úton elég gyorsan haladtunk, a talpam úgy fájt, hogy alig bírtam tartani a tempót. Tornyópusztánál több autó is állt az út mellet, itt az egyik autólámpájának fényénél a magas Copfos megállt, levetette cipőjét. Azt mondta, kicsit töri a lábát. Én nagyon örültem, hogy egy kicsit megálltunk, mert úgy éreztem, mintha búza nagyságú apró kövekkel lenne tele a cipőm. De bizony nem volt kő a cipőmben és a zoknim sem volt összegyűrődve. A vízhólyagok okozták ezt a kegyetlen fájdalmat. Nem volt mit tenni, ha végig akarok menni, tűrni kell a fájdalmat...Öt percig ücsörögtünk itt az autólámpafényben és mentünk tovább. Az út egyre meredekebben emelkedett. Faszénégetők mellett haladtunk el, sűrű füstben állt itt minden és haladt mindenki. Továbbra is felfelé mentünk, voltak, akik a teljesen kimerültek, rosszul voltak, fizikai és lelki segítségre szorultak. Egy tizennyolc év körüli fiatalokból álló nagyobb társaság több tagja roggyant meg. Társaik ápolgatták őket és próbáltak beléjük lelket verni. Egyszer csak nem emelkedett tovább az út, nagyobb tömeg és több fény volt előttünk. Megérkeztünk Somlyóvárra hajnali fél négy előtt öt perccel, több mint kilencven kilométert tettünk meg. Volt itt egy kulcsosház, melynek előterében kellett az ellenőrző lapot lepecsételtetni. Pecsételtetés után az épület előtt levő padon leültünk. Rajtunk kívül még vagy harmincan voltak itt. Ugyanaz volt a műsor, mint eddig minden állomáson: ivás, zokni- és cipőigazítás. A többiek is ezt tették. A lábaim már nagyon fájtak és a vállam is nagyon vágta már a hátizsák pántja. Mindkét talpamon a lábujjak alatt már tíz forintos nagyságú vízhólyagok voltak. Azt gondoltam meg kellene próbálnom a bakancsban megtenni az út hátralévő részét, ugyanis a bakancs nem nyomta a talpam annyira, a bokám pedig most nem fájt annyira. A hátizsák is könnyebb lesz, a zsák pántja sem fogja annyira vágni a vállamat. Lecseréltem hát a sportcipőt a bakancsra. Nem sokat beszélgettünk mi sem, és mások sem.
(folytatjuk)
|
|
A H É T V E R S E
|
Babits Mihály
A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyilam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Nagy Lajos
A hét elemzése 1.
Mai tudományos elemzésem témája Bacchus alábbi haikuja:
"Kéz a kézben a
világ végén sétálnak:
Galamb és halál."
Először is szeretnék elnézést kérni Revuczky (Ruveszki?) elnöktársam műveletlen viselkedése és hozzá nem értő elemzése miatt. A verselemző feladata nem a szó szoros értelmében vett (egyéni) véleményalkotás, hanem a gondolkodásra, az újragondolásra késztetés. Az alkotó szellemvilágán keresztül kell megközelítenie a valódi mondanivalót vagy olykor annak hiányát, de sohasem szabad ráerőltetni az olvasóra a "megoldást". Sajnos tanult barátom megfeledkezett ezen irodalmi axióma mindenhatóságáról, és a sorok közé becsempészte saját belső meggyőződését egy kis cinizmussal fűszerezve. (Ugyan az elemzés mindig rejt magában némi individuális természetű kritikát, azonban annak a háttérben kell vagy kellene maradnia.)
Szomorúan konstatáltam azt is, hogy nem ismeri a haikut, ezt az ősi távol-keleti versformát, amelynek irodalmi értékét és hatását ugyan lehet vitatni (amit alább meg is teszek), de létét és elfogadottságát semmiképpen.
Mindezek után rátérnék a vers elemzésére és egy kicsit – az előzőekben leírtakat felrúgva – magának a műfajnak a megvilágítására (vagy inkább megértésére) az én olvasatomban, és nem Revuczky elnök úr fogadatlan prókátoraként.
Bizonyos határok között borzasztó szubjektív annak meghatározása, hogy mi minősül haikunak. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy ki jogosult eldönteni egy három soros 5-7-5 szótagú "versről", hogy az haiku-e vagy sem (szenrjú, esetleg az sem). Csak remélni tudom, hogy inkább maga az Olvasó, mintsem a vers írója. Ehhez viszont igen jártasnak kell lennie ebben a műfajban, mint alább kiderül. Megpróbálom végiggondolni mindezt a http://www.nexus.hu/haiku honlapon fellehető haiku "10 parancsolat" alapján. De elég lehet talán az is, ha csak az "éreztesse", "érződjön" "lengje át" szavakra, illetve kifejezésre utalok. Ezek olyan "dolgok" amelyeket mindenki magában dönt el, mindenki maga éli meg őket. Élhetnék olyan közhelyszerű szólás-mondásokkal is, hogy "Ahány ház annyi szokás" vagy "Ízlések és pofonok..." Nézzük.
A klasszikus versben a rím megfogható, a gondolat tetten érhető és élvezhető (néha akkor is, ha nincs rím). Nem állít fel magának értelmezési szabályokat, mégis szeretjük őket! Önmagukért és önmagunk által.
A haiku-ból hiányzik a jó értelemben vett "költői szabadságot". Az írónak annyi szabályt kell szem előtt tartania (uram bocsá 3 nyamvadt sor megírása erejéig), hogy estenként elveszik az érték, vagy ami még szörnyűbb, a vers erőltetett lesz.
A műfajt mégsem akarom lebecsülni, hiszen biztos, hogy az anyanyelvén sokkal jobban kifejezi azt, amiért létrejött. De nem biztos, hogy mindig célszerű és jó lefordítani ezeket a szösszeneteket. Had idézzem ide Tandori Dezső fordítását:
"A repceföldön
virág-csodáló arccal
áll egy veréb, ó!"
Az egyszer biztos, hogy a "vu-si" a "semmi különös" taoista szellemisége érződik rajta. Az is biztos, hogy az "ó" csak a szótagszám kedvéért került a harmadik sor végére. Ettől aztán (én) rendkívül erőltetettnek érzem. Ennél, megmondom őszintén Bacchus háromsorosát sokkal jobbnak tartom. Az legalább elgondolkoztat. Magyarázatra késztet. (Talán csak bele-magyarázatra?)
Most mégsem fogom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hanem felteszem a Tisztelt Olvasónak azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolásával mindenki eldöntheti saját maga, hogy mai elemzésem témája haiku, szenrjú vagy münjú (általam kreált fogalom 5-7-5-ös bontású rímtelen vers, amely semmiről sem szól, de azt jól).
A tízparancsolat:
1. Érződik-e rajta a "vu-si"? (a "semmi különös" taoista szellemisége)
2. Érződik-e rajta a "szabi"? ( az a fajta egyedüllét, amely segíti az "én"-t feloldódni a szemlélt világban)
3. Érződik-e rajta a "vabi"? (rádöbbenés az egyszerű dolgok egyszerűségére)
4. Érződik-e rajta az "avare"? (a bánatos visszatekintés a múltba, de nem a bánkódás, sopánkodás és egyéb szentimentális nyavalygás)
5. Átlengi-e a "jugen"? (a leírhatatlan, kimondhatatlan misztikus hangulat)
További követelmények a műfaj elemzői szerint:
6. Ne szóljon a mához, ne szóljon a tegnaphoz és a holnaphoz sem.
7. Ne magyarázzon el semmit.
8. Ne értelmezze a világot.
9. Ne fejezzen ki érzelmeket közvetlen módon.
10. Csak mutasson rá valamire, "éppen-akkor", "éppen-úgy", "éppen-ott".
Ugye milyen egyszerű kedves olvasó!? Hát csak rajta!
És végül, egy általam alkotott "haiku" had álljon itt. (Többek között bizonyítékul Veres Máténak, hogy rövid vers is lehet "szófosás"):
"Betűket írok
Kiáltó némaságban.
Máskor is szoktam."
Cegléd, 2001. június 13.
--------------------------------------------------------------------------------
A hét elemzése 2.
Az Istenek halnak, az Ember él
Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről.
A cikk előbb A Toll c. folyóirat 1930. évi 2. számában, majd különlenyomatban is megjelent. A szöveget József Attila prózai m?veinek legújabb kritikai kiadása alapján közöljük (József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930, Szövegek, Osiris Kiadó, Budapest, 1995).
Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polinéziai műszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.
...Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén így a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A művet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész művek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A művek önértékét azonban az efféle csoportosítás nem érinti. Hangsúlyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, – a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Más szóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ír.
Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóban forgó verseit úgy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.
Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:
"Orditsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktív arannyal pereces világnak!"
Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rútabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is így megy elejétől végéig:
"Szók deliriuma, nyűgöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tűnnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
"Kultúra!"
"A rút luk!"
Micsoda szimbólum!
Bum! Bum! "
(Egyfajta kultúra)
Ismeretes, hogy költők-írók szójátékkal szívesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekű versben végigvigye oly ízetlen szavú bölcselmi alapon, hogy "két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-fűzött s gyilkos véletlene", – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits művészi lelkiismerete, amelyet valószínűleg azzal csittit, hogy úttörő ott, ahová senki nem kívánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formaművészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujjból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalag úton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalag úton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet. Kosztolányi így írja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formaművész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararát – madarat; komoly – agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt úgy vagyunk vele, mint valami rím-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gumiszálon ráng. Holott gumiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-süllyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bújócskázik, – eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bújócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre "mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszín űréit" és "néha véletlen kicsúszik tangensben a halánték felett". Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajon annak rózsaszín űréiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsúszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsúszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejűleg "valami kék eret követ" a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul elgondolt érintők kívánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt...) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármű menetét hasonlítja össze olyképpen, hogy úgy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A húszéves Nyugat ünnepére.) Bús csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le- vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a "bucka" buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői "halom" vagy "domb" értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)...
|
|
|