|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 2. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
Az Énekes Vazul tüsszentett egyet. Por csiklandozta ólmozott orrát. Csipetnyi tavasz por, mely ősz óta ott keringett a kultúra rögös útján. Az alkotás vágyának parány ajándéka. Megbolygatta a szunnyadó csillámsejteket, s a drámai hatás nem maradt el. Az Énekes Vazul tüsszentett egy jókorát és szanaszét szórta Üzenetét a nagyvilágban. Fertőzni akar és terjedni. Beoltani az Emberekbe a költészet halk szeretetét.
Második számunkban olvashatjátok Nagy és Revuczky „Boldog Tavaszt” című örökzöldjét. A versről elég legyen annyit megjegyezni, hogy a szerzőpár 16 éves volt (egyenként), mikor papírra vetette magvas gondolatait. Aztán, csak nektek, csak az ÉV-ben leközöljük a legendás szerzőpáros immár kultusz-műként emlegetett alap drámáját, az Utolsó Költeményt. Folytatásos formában, hogy Olvasóinkat függőségbe taszítsuk. Aztán itt lesz velünk Kalandor, aki bármilyen meglepő, alkotásáért egy fillér anyagi támogatást sem kapott (eddig) az ÉKT kurátoraitól. Megismerkedhetünk Bacchus újabb remekével, délceg Nyúlherceggel (ha nem megy el a kedve örökre a költészettől - (ettől óvva intem) lásd N.L. irodalomkritikus elemzés rovatát), valamint egy furcsa verssel, amit Én (a főszerk.) már mintha hallottam volna valahol… Aztán, hogy ma se maradjunk Irodalom nélkül, elolvashatjátok Marina elnök úr egyik kedvencétől, a szimbolista Verlen Pali bácsitól (akinek egyik nagyapja állítólag nem volt magyar) a Költészettan című verset.
Az Énekes Vazul tüsszentett egyet. Egészségére!
(A kockás lapok és emlék plakátok tekintetében kérdezze meg tollnokát vagy rock zenészét!)
Revuczky Mátyás (Ingó-Tus)
|
|
|
Í G Y Í R U N K M I
|
Nagy Lajos és Revuczky Mátyás
Boldog Tavaszt!
Télben roppan a hideg emberiség, fázik.
Didergő izgalommal lomhán ébred az éji sötétben.
- de a paplan melege nem enged!
A lélek már ledobta a rongyot magáról,
S párás lehellettel áll az ajtó előtt.
De a test még, mint gyermek,
elbújva fekszik az anya forró ölében.
Tévedsz, ha azt hiszed, ábrándos szemeddel
Igazságot hazudsz! Óh nem! Az álnok eszmék
ordas viharában lelked sodródni látszik a
messze távol felé, ám idejében szólok:
Állj meg! Ne légy papírhuszár, hirtelenhős!
Egy fecske nem csinál nyarat,
Ha egyedül ülvén az ágon, hangosan
Rikácsolja a Június közeli erejét.
Várj! Még nincs itt a pillanat,
mely elválasztja a teret az időtől,
S te bátran léphetsz fel a Nemzet lankás síkján.
Légy türelemmel! És akkor kezed megérinti
a Napot, mely megment téged
a rideg világ csalóka valóságától.
Ne úgy indulj harcod virágába,
Amint az ideges ember rohan
A távolodó vonat után!
Megjárhatod: fékcsikorgás,
Acélhideg vas, vérsikoly.
És az örök sötét oldalán
Nyitod fel üvegszemedet.
Ne úgy iramodj kivívni a dicsőt,
Hogy a veled futó emberek az erőltetett
Menetben csendben lekopjanak,
És egyedül szakítsd át a célszalagot.
Figyelj! Cselekedeted igazgassa értelem.
Ne hagyd, hogy egyedül maradván
Kuncogjanak rajtad, még ha neked fáj is,
Amin mások derülnek. Jól jegyezd meg:
A bohócon akkor is nevetnek, ha sír!
Ne hagyd, hogy míg te végighúzod a Telet,
Mások henyéléstől megfáradtan szemedbe mondják:
Boldog Tavaszt! – bár tudják, hogy azt még
Megelőzi az Ősz, egy újabb szenvedés szürke szüretje.
Eszméd örök, mely ott lakozik az emberben.
Ám intő szóval figyelmeztetlek
A megkövült emberek poshadt értelmére.
Kik bársony párnákba fúrják hullámzó
Tespedt testüket, és sárga vigyorral röhögnek pofádba,
Hogy lássad a csillogó aranyfogat!
Vigyázz! A hatalomért kapaszkodó
Zsíros kéz is acélosan fonódik a posztba,
Ha érzi nyamvadt létének közelítő vesztét.
Végzetes parancsok álnok fergetegével
Próbál lyukat ütni az ébredő Nemzet bőszülő erején,
Porba sújtván a másként gondolkodót.
Ki, csak egy szebb jövő gondolatát
Kívánja megvalósítani gyermekének.
Ki, csak igazságot kíván őszülő hajának elismerésére.
Ki, csak egy jobb lét virágos tenyerén köszöntené a napot.
Ő a Nemzet, ki, mint borzalmas álmából
Felébredő kisgyermek, felsóhajtva tekint a valóba.
De a kegyetlen valóság most is emlékezteti:
Hogy míg milliók porban sajdulva robotolnak,
Mígnem megváltja őket a halál,
Néhány ezren ülnek a vagyonon,
És vérvörös zakójuk felső zsebéből
Egy kis piros igazolvány gúnyosan kacsint rád…
Most figyelj, és okulj szavamból:
Ha, majd mindenki kiáll egy mellett,
Ki elindul a hatalom Sötét Vára felé,
Hogy kérges kezében fogott értelemmel döntse le az.
Ha, majd az igazság bársony köntösébe öltözött
Fönti, vad bitangokról lehull a biztonságos lepel.
Ha, majd a törvények lelkébe férkőző alattomos tanok
Porig hajolnak az Igazság örök tüze előtt.
Ha, majd minden katona egyenként
Ajánlja fel csókját a picassói galambnak,
És az összes gyermek a földön
Együtt harsogja a Béke első akkordjait.
Akkor pihenhetünk meg, és mondhatjuk ki a Szót,
Mely betölti a szívben tátongó űrt,
Forraszt tépett lelkeket, és üdvözítően ott mosolyog
Kelettől Nyugatig:
Ember, Boldog Tavaszt!
(1988!)
--------------------------------------------------------------------------------
Az Utolsó Költemény
- tragédia két részben –
"Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj!"
(József Attila)
Az utolsó költemény
Mottó: „Amicita semper prodest, amor et nocet.”*
Műfaja: A valaha írt legtragikusabb dráma.
Színhely: Az ózdi téglagyár egyik mellékudvara.
Szereplők:
Sárga poéta
Barna poéta
Kar
Kórus
Nép
Angyalok
Tömeg
Halott nő
Ara
Öreg nénike
Isten hangja
Temetőcsősz
Halotti menet
*"A barátság mindig hasznos, a szerelem viszont árthat is."
I. szín
Öreg nénike botorkál be a színpadra, tesz néhány lépést és belezuhan a súgólyukba. Meghal.
Közönség:
Vissza! Vissza!
Kórus:
Ah, mi tragédia!
II. szín
Egy glória jelenik meg az égen, és belép Barna poéta. Boldognak látszik, pedig szomorú. Vígan mormol maga elé.
Barna poéta:
Kies lelkemnek halovány sugára,
Miért örvendel szívének urára?
Apró a mozzanat, mely elindítá könnyem,
Sebemből víz jő! Testemet törtem!
Kimért, de határozatlan léptekkel a tálalóhoz megy, és egy fényképet vesz elő. A képen egy fiatal néni arca bontakozik ki. Barna poéta kezébe veszi a képet és sírást imitál.
Barna poéta:
Pornak porával, szívemnek borával,
Édes csillagokkal, nyájas orgonával.
És te mégis? Mégis, te cafka?
Ürülék húgának nyálas édesanyja!
Mentél, s hagytál bú nyomorba vágva,
Viruló éltemnek hamvadt véget áldva!
Kórus:
Ah, minő tragédia!
Nép:
Még kér a nép, most adjatok neki!
A terem elsötétül. Halk, majd egyre csendesebb szorongás. A nézők idegesen mocorognak székeikben. Hirtelen ösztöntől vezérelve valaki felkapcsolja a villanyt. Az előadás folytatódik.
Barna poéta:
Sorsom a sorsod volt, szerettelek, voltál.
Hamvadó piros folt, mely fehérebb a múltnál.
Elmúlt és vége. Jaj van és fájdalom.
Hiába éneklek, kínoz és fáj dalom.
Barátom volt igen! Ki elvitt téged innen,
Talán gyönge karján, ám szerintem sínen.
Vonat-kozva mondom, most segítségem kéri,
Bár becsület fonalát varjú kézzel méri.
Barna poéta leteszi a képet és felnéz a semmibe. Néz-néz, de nem lát semmit. Ekkor megszólal.
Barna poéta:
Kár!
Kar:
Délceg e beszéd, hallgasd hát, javallom!
Barna poéta:
Kár, hogy nincsenek angyalok az égben,
Kik hallanák panaszom, e vakító setétben,
Kik gyémánt szárnyikkal csapdosnak fölöttem,
Hadd lássam még egyszer azt, akit szöröttem!
Barna poéta kínok kínjával elsírja magát és a földre borul. Most eljátssza, hogy rettentően szenved.
Kórus: Jaj! Mekkora tragédia!
(Folytatjuk!)
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Kalandor
Élő költők VIVÁT!
Élő Költők, halljátok zeném!
Vasalt páncélom most újra fényezém.
Múzsák nedűjét most újra csorgatom,
Lelkem húrjával kísérve bordalom.
Mert mi kellene más,
Mint némi indíttatás
Hogy a bút, mi eddig kedvem szegte
Kőbe véssem versbe szedve?
S míg Ti terjesztitek a fényes aranyport
Megfertőztetek egy öreg kalandort,
Ki így szabadulva holnap az igától,
Eleven verselőként ébredhet a mából.
Élő Költők poharat, VIVÁT!
Hagyjátok e torkot inni hát!
Hisz az aranypor szárította,
Mit ti fúttatok e fáradt torokra,
De a por most mézzé érett…
Élő Költők, köszönöm zenétek!
--------------------------------------------------------------------------------
Bacchus
Délceg Nyúlherceg
Most még elhiszem
Amit hazudsz.
Látom tündérszemed,
Mely fénybe von.
Arcod ragyog,
S a felhők is
Kacagnak.
Holdsugár marja
Szívemet,
Mert vakká lett,
Ahogyan én is.
Csillagok keringnek
Mélán, dúdolva,
Villám vágtat át
Az égen,
Fel-felbukva,
S ahogy földet ér,
Engem vígasztal,
Kisírt szememet
Öntözi forró viasszal.
Fájóbb a holdfény,
Kínozza lelkem,
És én viaszból
Képmásod festem.
De Délceg Nyúlherceg,
Ki ezer baj tengeren
Is henceg,
Mégegyszer megérti,
Hogy a vak holdfény
Lelkemet kitépi,
S puha keblére ölel,
Zokogva elringat,
A halálhoz közel.
--------------------------------------------------------------------------------
avosetta
TV terror
Ha haza mész mikor a vacsora kész, a gyerekek szerelik a kanapét.
Vizipisztollyal lövik a mamát, mióta látták a tegnapi adást.
Lerogysz a néma bálvány elé, a videó álvány elé, benyomod gyorsan a
satelitet mielőtt gondolni kéne még valamire. Rád jön az elvonási tünet,
ha 2 film között van 5 perc szünet, és hiába ülsz le fordítva, mert a
fotel is arra van fordítva. Ma is veled együtt millió tévelygő a
képernyő fogja. Tévedés volt olyan Tv-t venni ami az összes sávot fogja.
A lehúzott roló, a távkapcsoló mindegy, hogy tél van, a sötét szobádban
kopog, mikor már majdnem feladod: Old fel magad a Tv terror alól!
Kedvenc müsorod a "Ki lesz a nagyobb" címü vetélkedő, ezúttal is elég
menő, úgyhogy közelebb ülsz, és üvölteted. A balkezed keresi, hogy hol a
szád, a család együtt mire a krimi jön, egy kicsi sörrel legális
tudatvesztésbe beleránt.
Elegáns fekete gyilkolja a menetet, fogy a
keksz, krokodil csuka recseg a híd alatt, szaladnak a zene egyre jobban
kiakaszt, ne csodáld hiszen a laboratóriumban a szakemberek már
kitalálták, hogy mikor másnap reggel felébredsz, majd amit eléd tesz ez
az operett világ, azt lenyeled és szuperál mindjárt. Az iroda ahol
szívod a sophit és a zene szól birod a Szikora Robités valahol ebben a
végtelen térben egy arabot neked ad az élet, és az idő rohanva véget nem
ér, és te közben alszol mikor egy hang szól ÉBREDJ FEL HÉ
El innen James Bonddal és a többi playboyjal a képnyomozóval,
Frankeinsteinnel a farmeres fejjel aki a szombat estédet lopta el
csellel. El a terrorral, el a horrorral, el a gonosszal ami csak rabol,
félre a pokollal azzal a dobozzal ami egy életen át becsapott!
Oldd fel magad a Tv terror alól!
|
|
|
A H É T V E R S E
|
Paul Verlaine: Költészettan
Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.
Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének
s a kétes, olvadó anyag.
Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.
Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül
e síma álomszárny alatt.
A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne, ha versedbe hagynád
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.
Szónoklat? Törd ki a nyakát,
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?
Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.
Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.
Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.
1874
Kosztolányi Dezső fordítása
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Nagy Lajos
Mai tudományos elemzésem témája:
Bacchus: Halász vagyok
"Jobb a bizonytalan biztatás,
mint a biztató bizonytalanság."
Ezzel a magamtól idézett gondolattal vezetném fel mai elemzésem tárgyát. Mit is jelentenek ezek a szavak? Semmit, de azt jól megformált irodalmi igényességgel. Van azonban egy komoly üzenete ennek a két sornak: Nem szabad azt a látszatot kelteni, mintha mi jobban értenénk az élet felfoghatatlan, értelmetlen rezdüléseit. Mert itt van például a kergemarhakór… de ezt inkább hagyjuk. Most azt hihetnék, hogy egy kicsit elkalandoztam az eredeti témától. Pedig de.
Térjünk rá a műre. Nem véletlenül használom ezt a szót. Mondjuk ki őszintén: ez nem az igazi! Ez még csak mű, de annak remek(mű). És nem a nyálas biztatás beszél belőlem, hiszen azt beosztásom sem engedheti meg, hanem a gyakorló író és kritikus. (Tudják a következetesen magázódó.)
Mit is takar a címben a Halász? Azt teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nem a magyar kártya 5. legnagyobb lapjáról van szó (zöld ász…., halász). Ezt talán még a kevésbé olvasott, laikus szemlélő is észreveszi. De hát akkor mit jelképez a szóban forgó főnév valójában? Ugye már izgatottan, lélegzet visszafojtva várják a választ?!
Most élhetnék azzal a lerágott marketinges trükkel, hogy olvassák el az ÉV következő számát, és megtudják, de nem szeretnék álmatlan, izzadságban fetrengő éjszakákat okozni Önöknek. Így hát lerántom a leplet Bacchus álnév alatt publikáló pályatársam ágyáról (agyáról). A versben halként vergődő személy nem más, mint maga az alkotó. Hiszen ezt a címben be is vallja: Halász vagyok.
Ugye milyen egyszerű a válasz. Csak tudni kell, hol keresse az ember. (Ezt hívják kifinomult szakmai látásmódnak.) Ő maga a halász, aki - képzeletben - minden nap elindul - az élet tengerére -, hogy lerója szerelmét kedvese előtt.
A második strófa maga a katarzis. Tékozlóan egyszerű, mégis szűkmarkúan fennkölt szavakkal árulja el legmélyebb érzéseit a költő. Az fel sem merül benne, hogy esetleg ő távozik előbb az örök vadászmezőkre. Biztató szavakkal küldi a halálba szíve választottját.
Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a „horgunkra akadt” egy ilyen (szabad)rímtenger. Lehet, hogy MI is Halászok vagyunk?
|
|
|
